Isten

Madách Imre emlékének

Lobogó folyamok zuhannak az éjszakába.

Jöttem: a végzet bélyege homlokomon;

roncsok s hullák hinára ölelte-karolta a lábam

s hajamba tapadt a korom.

Roncsok s hullák között, vergődve, tüzek, dorongok

őserdejében, a rémület útjain át, –

vas-talpam előtt recsegett s leszakadt a sorompó:

dübörögve rohantam a hídakon át.

Jöttem. – De ki tudja, mikor? de ki tudja, miért? és

honnan?… Senki se tudja és én se tudom…

Kis gyermek voltam: nagy a világ és minden nap csupa kérdés,

csak válasz nincs sehol sem a hosszu uton!

Kis gyermek voltam az angyalok édenében,

kis gyermek… – Álom? vagy talán virág? –

Anyám a vadorgona volt s ezernyi kék szemében

harmat csillogta: Maradj, odakint nyomorult a világ!

Nyomorult a világ, – suttogta, a szélbe zokogva virágát, –

és emberek élnek a távoli partokon, és

megrothad a föld meg a víz, ahová ember teszi lábát,

mert mi vagyunk az öröm s az ember a szenvedés!

Kis gyermek voltam… Voltam!… Azóta bejártam a földet,

s bejártam a végtelen, árva időt;

pihenni akartam s elsorvadt alattam a zöld gyep,

kérdeztem s döngve bezárult a kapu a válasz előtt.

Élek s meghaltam ezerszer… ezerszer!… S mikor letekintek,

világokon át, a vad Ázsia bérceiről:

lábaimat csapdossa a vízözön és szemeimben

kráterek gyomra hasad föl, amint lángtorlaszuk ég fele dől.

Meghaltam ezerszer… Asszír katonák vasa járta a mellem,

az Égei-tenger száz lánya csókolta homlokomat,

beduin sátorban aludtam a táborok őrtüze mellett

s zöld jéghegyeken lila fényben ölelt magához az északi nap.

Meghaltam ezerszer! ezerszer! és élek: az ősi gonoszság

habverte husomba uj életet lehelt;

szétrágtak a hangyák s pap bűvölt igazi rosszá,

mikor csontjaim fuvoláján megváltást énekelt.

Szétrágtak a hangyák s a fák erein felütöttem az erdők

smaragdkupolája fölé haragos lobogóm,

és éltem ott, hol párduc üvölt és ezüst Niagara mennydörg

és Grönland síkjain is, hol örök-hidegen szikrázik a hó.

És láttam a Bábelek zűrzavarát, és később, – mikor az indák

halálszövevénye befonta, – öleltem üszökvert romjaikat;

szamojéd szánkón s néger kanoén suhantam; láttam az inkák

aranypalotáit s ültem a szaharák pálmái alatt.

Porcellántornyokból sivatag tengerbe zuhantam alá és

rettegtem a tárnák fekete vihederét,

csákányomat kicsavarta kezemből a sárga halál és

dalolva röpültem a kék habokon datolyás szigetek elé.

Csodáltam a csodálatos ég tüzeit és míg az apokalipszis

tűz-asszonya csókolt, fák fölött, majmok közt volt tanyám;

de mindenütt elért a kín, sorsom szele bárhova vitt is:

keresztre feszített a tömeg s lefejeztek a Grève piacán.

Lefejeztek s bennem a halál új életbe hajolt át,

szívós inakból kötve-bogozva lelkem szövetét:

a fejem hegy lett és kő a husom s torkom hulláma az orkán,

mely évezredek ekéivel a föld testébe tép.

És nőttem, nőttem, mint az idő, áradtam… – jaj, de éltem!

és élni: ki tudja igazán, hogy élni mily iszonyu kín!

És néha zenét hallottam és – agyrém! szférák zenéje! –

egy percre feledtem az életet, ha orgona nyílt odakinn.

Fegyenc voltam s ha orgona nyílt, én voltam a tő, az illat,

én voltam az ág, a gyökér s a szín virágon és levelen;

én voltam a szél, mely gyógyitó harmatot áldva hullat,

a napsugár s a tavasz meleg borzongása: szerelem!

Ó szerelem! beteljesülés! termő nyár! ősz gyümölcse!

Kétely, mely bennünk sustorog süketen és vakon,

hogy a megvetés börtön-falán is keresztülüvöltse:

Ébredj, bolond! ébredj: idegen hernyó rág álmaidon!

Zúgott az idő és városok nőttek s pusztultak a porban,

és láttam: minden cél üres és minden vágy szomorú,

én voltam a diadal s mikor győztes homlokra hajoltam,

csókom nyomán fekély fakadt vagy töviskoszorú.

Zúgott az idő és századok forogtak le az égen;

zúgott a világ, csikorogva vítt vas-csörgető tusát,

s nem látta, hogy a holt milliók rothasztó rozsda-vére

testvér-sebeket mar a hazák életpiros husán.

És fölharsant a béke dala, a kereszté és a fényé,

az új Marseillaise szent tüzén kigyúlt a csipkebokor;

üvölt a gonosz: Nézd, új jakobínusok állnak a Volga vizénél

s már csattog az ostor, az új urak ostora, csattog az új rabokon!

Új rabok! új éhség! új börtönök! – Újra hiába

zökkent régi sinéről ujabbra a régi világ:

új függönyök mögött pereg az Ember Tragédiája

s üres egekbe vezérli a bűn a szeretet dalát!

Én voltam a bűn és a szeretet, én voltam a rab s a korbács,

én voltam az ember, az állat, a te meg az ő;

én voltam a pénz, a nyomor, az áldozat s a mordály,

a színpad és az aktor, az élet méhe meg a temető.

Én voltam a régi és az új, a gonoszság és a jóság,

az árnyék és a fénysugár s a sugár zománca, a szín,

én voltam a lényeg, az űr s az örök hiábavalóság

és milliók torkában én voltam az emberi kín.

Isten vagyok én, de céltalan, és szenvedek egyedűl és

üvöltő máglyákon ezért égetem el magam;

én vagyok a kényszer, a gyötrelem, s a kényszerszülte tűrés;

a cél, s legjobban én tudom, hogy mennyire céltalan.

Magamat siratom, magamat temetem, magamat üldözve bolyongok,

mint fadöngető elefánt és vízlakó parány

és nem tudom elválasztani lelkemben a jót a gonosztól,

mert nincs egyensúly mérlegemen, nincs mérték és arány.

És próbálok és szenvedek és nem lesz semmi sem úgy, mint

akartam: minden alakom s tettem hóhérkerék;

kettő vagyok én, kettőben-egy, s ha e kettőt összegyúrni

próbálom, sustorg vad tüze, mint lombikban a rossz keverék.

Jöttem, de ki tudja, mikor? de ki tudja, miért? és

honnan? – Az űr iszonyú s örök útjain át!…

Tény, tett, való: mind puszta szó; üres játék: a kérdés

új kérdések s okok örök létráin a semmibe hág! –

De majd egyszer megállanak a folyók az éjszakában

s beomolnak a századok riadt szakadékai homlokomon;

szétporlik a fény és megfagy a tér, nem moccan többet a lábam

s kioltja agyamban a gondolat tüzét a hideg korom.

És megpihenek, ha szétterül merev síkokba az ég és

a tornyosodó csönd eltakar minden kaput s utat:

megpihenek, ha kiömlik az anyagba zárt sötétség

és a mozgás csiráiban megmermed az öntudat.