Testvérsiratók
| Toulon előtt, hazája előtt |
|
| Virrad, testvérek; a hivő |
|
| S már várta a zsák, a fekete zsák, |
|
| Marseille előtt loccsant a hab; |
|
| S a tenger örök sírjába merült |
|
| Tíz évig élt velünk; szelíd |
| volt a szeme, arca fehér; |
| fehér, mint ősz haja, csupán |
|
| Padhoz láncolva húzta velünk |
|
| De erősebb vár a mi Istenünk, |
|
| De sós hab marja husát s a víz |
|
| És sírja se lesz és sírni se fog |
| mi siratjuk csak, de siró szavunk |
|
| Mi siratjuk csak, de siró szavunk |
| mily gyönge e hang! s mily zord, süket |
|
| Zord és süket, és méhe vak |
| ezer iszonyú szörny, százkarú |
|
| Korallok és szivacsok között |
| fekszik majd teste; moszat |
| tapad ősz hajához s karjait |
|
| Kirágja szemét, foszlós tetemét |
| csontját benövi rút vízi-növény, |
| sok inda, nyulós, sima ág. |
|
| Lassú temetés lesz; zord, süket |
| hol az ár s a szörnyek gyomra a |
|
| Lassú temetés… Zord, süket a víz, |
| de a kín, az a kín, de a csont, az a csont |
| csak a bosszút várja, mert |
|
| termékeny a mártírok pora |
| görgette csontokból valaki, |
|
| Testvérem, az Úr szent és igaz, |
| bosszút ne várj, az itélet övé, |
|
| Hallgasd a szíved, a szeretet |
|
| Virrad, testvérek; a hivő |
|
|
| Emlékszel még, testvér, Provence |
| kunyhónkra, falunkra s a határ |
|
| Emlékszem, igen, falunkra, és |
| de emlékszem Cambrai s Toulouse |
|
| Emlékszem a jókra, a szegény |
| az urak, katonák és püspökök |
|
| Valdóra, apostolunkra, aki |
| s meghalt a máglyán; – très-chrétien |
|
| szolgálták Urbánt és Kelement, |
| kik Krisztusért, a Krisztusukért |
|
| vért sír miattuk századok |
| de zsiros fülüknek milliók |
|
| Tudom, hazánk gyümölcse, bora |
| s levegője méz-üde, friss, |
| de emlékszem az urakra és |
|
| Szegények voltunk, de szabadok, |
| lánc s korbács nem gyötört; |
| sátrunk az ég volt és nyoszolyánk |
|
| mig a fölhasadó barázda belénk |
|
| s midőn a munkás nappal után |
| megrészegitett az erjedő, |
| friss trágya nehéz szaga. |
|
| Vidám nappalt hozott az éj |
|
| Ajkunk Istent s Isten fiát |
|
| Róma üzent: Csak a pap szavát |
|
| Róma üzente: Kard s kereszt |
| S mint egykor Urunk, nyögi most a kereszt |
|
| És van, aki nem nyögi, mert a föld |
| és van, aki nem nyögi, mert a víz |
|
| s korallok és szivacsok között |
| fekszik, mint Textor; iszap |
| tapad ősz hajához s karjait |
|
| s nappal pecek feszíti szánk, |
|
| egy este Vallouise körött |
|
| Ősz volt, november… Gyönyörűbb |
|
| S reggelre dél s nyugat felől |
|
| Széttárta véres szárnyait |
| tüdejéből tüzet és halált |
|
| „Kiválogatja övéit az Úr!” – |
| s kétezret gyilkoltak le ott |
|
| Aki bírt, menekült, hegyen át, vizen át; |
| gyalog, kocsin, de este már |
|
| Elakadtak: az út erdőbe vitt; |
| „Föl a Pelvoux-ra, aki él!” |
|
| Sok ott maradt, sok elveszett; |
| tapogattuk a fákat; a hold |
| imbolygó, tétova seregünk |
|
| nyargaltak előre, tovább; |
| s mögöttünk egyre közelébb |
|
| A vén Pelvoux erdős derekán |
| – „Álljunk meg itt, várjuk meg itt |
|
| Nyirkos homály, kongó üregek; |
| és fénye bagolyt riogatva furán |
|
| Textor meg én, s ti, többiek, |
| csönd volt, éj volt; és szótlanul |
|
| Elbújt a hold, nem törte át |
|
| De mi láttuk a keresztesek |
|
| Nem bújtak az éj felhői mögül |
|
| De csillagok égtek a földön: a |
|
| Vártunk, vártunk; komor, sötét |
| s testünk-lelkünk átjárta az |
|
| Megjött az álom, a pillacsukó, |
| tizenötször száz lelket ölelt |
|
| Mi őrt álltunk; csönd volt; odabent |
| árnyból rajzolva a sziklafalon |
|
|
| Mi történt ezen az éjszakán, |
| kín égette agyamat s a Zavar |
|
| Nyöszörögtek a fák, vergődve, mint |
| s szemünkben meglengette vörös |
|
| Nyöszörögtek a fák (a hegy tetején |
| és kérgük alól – vagy a föld alól? – |
|
| Szemek villogtak a bokrok alatt, |
| vad táncba kapott az avar; |
| borzongva figyeltük, mit dalol |
|
| Embert látunk, táncot járunk |
|
| tűzzel-vassal, vad haraggal |
|
| ölt vagy ölték: nem marad meg |
| más belőle, csak a csont. |
|
| földön csúszik, égre néz; |
| isten férge, ronda férge: |
| por, mig él, aztán penész. |
|
| Embert látunk, táncot járunk |
|
| Rajta! rajta! Itt az Ember! |
|
| Itt az Ember, most megöljük! |
|
| Nincs ma nála semmi fegyver: |
| összetépjük, összetörjük. |
|
| Nem szökik meg most előlünk: |
| fogunk csontján köszörüljük. |
|
| Rajta! rajta! Barna szőrünk |
|
| most hagyják itt az életet; |
| még egyszer látják a napot, |
| holnap nem lesz itt csak halott. |
|
| sírva várunk, sírva állunk |
|
| most hagyják itt az életet; |
| még egyszer látják a napot, |
| holnap nem lesz itt, csak halott. |
|
| – Most felriadtunk, hirtelen… |
| Hajnal volt, szép, szomorú, |
| de messze még sikoltozott |
|
| Mi volt az? Álmodtunk? Mi volt |
| az a Tűz s a sok éji Hang? |
| (Rémült szívünkön a borzalom |
|
| Minket sirattak a Fák s a Hegy |
| Ki mondta, hogy holnapra már |
| nem lesz itt csak halott?! |
|
| Zörrent az ág: mókus!… Keleten |
| a hűs harmat – érezte kezünk – |
|
| A fáklya a barlangban nagyot |
| s helyén csak szőke parázs maradt, |
|
| Fölkelt a Nap… Ily szent ébredést |
|
| Ragyogó aranyfák: ágaikon |
|
| Ősz volt, november… A friss levegő |
| körülfolyt, mint puha hab, |
| s Istenhez ölelt egy végtelen, |
|
| Meghalt szívünkben a rettegés |
| s lelkünkben a kín, a tövis; |
| éreztük: szótlanul velünk |
|
| Feledtük a véres multat és |
| ajkunk Istent s Isten fiát |
|
| hogy: Istent és Isten fiát |
|
|
| Tirilí-tirilí: fuvolázta vigan |
| a pacsirta fejünk felett; |
| és láttuk az olasz határt |
|
| A keresztesek nem törtek elő; |
| – „Megúnta talán a gyilkolást |
|
| Ősz volt, november… Gyönyörűbb |
| Napban ragyogott a hegyoldal és |
|
| Ezer színben ragyogott a lomb, |
|
| Lobogott, igen, s szebben lobogott |
|
| Eltelt a nap s egy csöppnyi remény |
| – „Halált jelent ez a hallgatás, |
|
| Ezerötszáz lélek szótlanul |
| volt sírnivaló, de egy se sírt, |
| se vén, se nő, se gyerek. |
|
| Leszállt a Nap; búcsúsugara |
|
| Bent a barlangban elbucsuzott |
|
| A sötétben furcsa állatok |
| nyöszörögtek a fák; egy nagy denevér |
|
| Kigyúltak a csillagok; a fák |
|
| Kigyúltak a földi csillagok is: |
|
| Virrasztottunk; csönd volt; odabent |
| árnyból rajzolva a sziklafalon |
|
| Vártunk, vártunk; komor, sötét, |
| s megindult – (azt hittük) – megint |
|
| De nem árnyak… Vas-sisakos katonák |
| jöttek, – kezükben csóva, kard – |
|
| Sokféle vasuk zörgött; a fény |
| s elállták barlangunk előtt |
|
| Kint lárma, robaj, fejszezuhogás; |
|
| Isten s Istennek szent fia, |
| ments meg! maradj velünk! |
|
| És hirtelen egy tölgy, óriás |
| recsegés, – aztán csönd… (csak a bagoly |
| sírt föl: – Tuhí – tuhú!) |
|
| Utána a másik, a harmadik |
| S egyszerre láng csapott fel a |
|
| Lebbent a szél s becsapott a füst |
| a vörös lángtorlaszon át. |
|
| Úgy látszik, az ég nem hallja meg, |
|
| Testvér, ne vétkezz! Tudja az Úr, |
|
| Tudom én is: az, hogy a kín legyen |
|
| Áradt a füst, fojtó, nehéz; |
|
| És sok gyereknek az anyja keze |
|
| Kintről nyomták befelé a tüzet: |
| – „Itt egy se jön élve ki!” |
| S kacajukra visszamorogtak a |
|
| Áradt a füst, a könnycsikaró; |
| pattogtak a tűz-darazsak. |
| Oltsd! oltsd! – Mivel? – Menekülni! – Hová? |
|
| Áradt a füst, a torokkaparó; |
|
| Sok a tűzbe ugrik s úgy keres |
| könnyebb s gyorsabb halált. |
|
| Elfordul a férj, nem nézi, hogy |
|
| Másfélezret fojtott meg ott |
|
| Izzott a föld és hasadozott |
| tűz, láng, ropogás, vér és zokogás, |
|
| Végül Textor s mi, többiek, |
|
| „Ó Istenem! szabad ég! levegő!” – |
| Katonák, fény, sok vad ököl; |
| még láttam, a füst rőt oszlopa, hogy |
|
| …Kard, csörgés, dulakodás… Szemem |
| egy perc – és lelkem ott lebegett |
|
|
| Tizenötször százból tizenöten |
|
| És minden évben egyet közülünk |
|
| Textor meghalt. – Utána kit |
| váltasz meg, Örök Szeretet? |
|
| Ma már csak négy rab húzza tovább |
|
| Tíz éve nem láttuk hazánk |
|
| Tíz éve fogott el Pelvoux hegyén |
| „Gályára velük!” – Törvény s bíró |
|
| Tíz éve adott el – (azóta itt |
| tíz éve adott el gyilkosunk |
|
| gyilkos dobott be gyilkosok |
|
| nappal pecek feszíti szánk, |
|
| Gályánk Kis-Ázsia partjain és |
| temető a tenger, zord, süket, |
|
| Imádkozunk, halkan, de imánk |
|
| Mily gyönge a szó! s mily zord, süket |
|
| Ágyékunkon pár rongydarab, |
| padunk alatt bűz és mocsok |
|
| Vályuban dobják este elénk |
| – „Disznónak több jár; a rabok |
|
| S ha kifáradtunk, ránk fröccsen a |
| hajóstiszt vad dühe: Húzd! – |
| S horgas korbáccsal tépi föl |
|
| Mi imádkozunk, de a többi rab |
|
| Csak ugatnak, mint a kutyák: Hu-hu-hú! |
| míg nyelvük messze kilóg. |
|
| Rothadnak, élve, mint a barom; |
|
| Ki tudja, testvér, nincsen-e |
|
| A hajón, a vizen és mindenütt |
| csak a poklot látja szemünk. |
|
| Megáldott minket mind a két |
|
| És lessük, lessük a halált, |
| minket is vár majd fekete zsák |
|
| És elmegyünk Textor után: |
| és minket is elnyel az óceán, |
|
| Korallok és szivacsok között |
| fekszünk majd: zöld moszat |
| ragad ősz hajunkba s karjaink |
|
| Kirágja szemünk, foszlós tetemünk |
| csontunk benövi rút vízi növény, |
| sok inda, nyulós, sima ág. |
|
| És a legutolsó rab fölött |
| ha loccsan a hab s széles gyürűk |
|
| Lassú temetés lesz… Süket a víz, |
| de a kín, az a kín, de a csont, az a csont |
| csak a bosszút várja, mert |
|
| termékeny a mártírok pora, |
|
| Testvérem, az Úr szent és igaz, |
| boszút ne várj, az itélet övé, |
|
| Hallgasd a szíved; a szeretet |
|
| Testvérek, megvirradt; a hivő |
|
|
|
|