Testvérsiratók

„Im Jahre 1493 drang der Kardinal-Legat des Papstes Innozens VIII., Albert von Cremona, in das Thal Vallouise ein; die Waldenser hatten sich in eine grosse Höhle des Berges Pelvoux zurückgezogen. Der Vertreter des »Statthalters Christi« liess am Eingang der Höhle Feuer anzünden. Fünfzehnhundert Menschen, darunter Frauen und Kinder, kamen theils durch Feuer und Rauch, theils durch das Schwert um.”

(Paul Graf von Hoensbroech: Das

Papstthum in seiner sozialkulturellen Wirk-

samkeit, I. B. 93. S.)

 

„Tantum religio potuit suadere malorum!”

(Lucretius, I. 101.)

 

 

 

Testvérsiratók

 

Első rész

ELSŐ GÁLYARAB:
Toulon előtt, hazája előtt
fogtuk le a szemét.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Virrad, testvérek; a hivő
dicsérje Istenét!
HARMADIK GÁLYARAB:
Levettük csörgő láncait;
sírt, jajgatott a hajó…
ELSŐ GÁLYARAB:
S már várta a zsák, a fekete zsák,
S két szörnyü vasgolyó.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Marseille előtt loccsant a hab;
hajnal volt akkor is.
ELSŐ GÁLYARAB:
S a tenger örök sírjába merült
Johannes Textor is.
HARMADIK GÁLYARAB:
Tíz évig élt velünk; szelíd
volt a szeme, arca fehér;
fehér, mint ősz haja, csupán
csuklója volt csupa vér.
Padhoz láncolva húzta velünk
tíz évig az evezőt,
azóta, hogy Innocentius
gályára vetette őt.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Innocentius pápa nagy úr
királyok s népek előtt!
MÁSODIK GÁLYARAB:
De erősebb vár a mi Istenünk,
ki magához vette őt.
ELSŐ GÁLYARAB:
Magadhoz vetted, ó Uram,
lelkét és gondjait.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
De sós hab marja husát s a víz
hömpölygeti csontjait.
HARMADIK GÁLYARAB:
És sírja se lesz és sírni se fog
utána senki sem;
mi siratjuk csak, de siró szavunk
elvész a tengeren.
Mi siratjuk csak, de siró szavunk
összetöri az evező:
mily gyönge e hang! s mily zord, süket
a tenger, ez a temető!
Zord és süket, és méhe vak
mélyében ezer halál,
ezer iszonyú szörny, százkarú
polip prédára vár.
Korallok és szivacsok között
fekszik majd teste; moszat
tapad ősz hajához s karjait
tépik nagy, sanda halak.
Kirágja szemét, foszlós tetemét
páncélos tengeri rák;
csontját benövi rút vízi-növény,
sok inda, nyulós, sima ág.
Lassú temetés lesz; zord, süket
a tenger, a nagy temető,
hol az ár s a szörnyek gyomra a
koporsó s szemfedő.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Lassú temetés… Zord, süket a víz,
a halál-trágyázta kert,
de a kín, az a kín, de a csont, az a csont
csak a bosszút várja, mert
termékeny a mártírok pora
s születik majd a halál-
görgette csontokból valaki,
aki rajtunk bosszut áll!
MÁSODIK GÁLYARAB:
Testvérem, az Úr szent és igaz,
ha áld s ha büntet is:
bosszút ne várj, az itélet övé,
s megvált bennünket is!
Hallgasd a szíved, a szeretet
dalát: az örök zenét…
ELSŐ GÁLYARAB:
Virrad, testvérek; a hivő
dicsérje Istenét!
 

Második rész

ELSŐ GÁLYARAB:
Emlékszel még, testvér, Provence
napfényes völgyeire,
kunyhónkra, falunkra s a határ
árnyékos tölgyeire?
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Emlékszem, igen, falunkra, és
szelíd hársfáira is;
de emlékszem Cambrai s Toulouse
vörös máglyáira is.
Emlékszem a jókra, a szegény
nép szenvedéseire,
az urak, katonák és püspökök
kardjára, késeire,
Valdóra, apostolunkra, aki
élt Isten szíve szerint
s meghalt a máglyán; – très-chrétien
királyainkra: mind
szolgálták Urbánt és Kelement,
Sixtust s a többieket,
kik Krisztusért, a Krisztusukért
ölték az eretneket:
vért sír miattuk századok
óta e beteg világ,
de zsiros fülüknek milliók
hörgése némaság! –
Tudom, hazánk gyümölcse, bora
s levegője méz-üde, friss,
de emlékszem az urakra és
Isten Kutyáira is,
Isten Kutyáira, akik
– sírból kiásva – anyám
megégették halottan is
Montemsegurum piacán.
ELSŐ GÁLYARAB:
Szegények voltunk, de szabadok,
lánc s korbács nem gyötört;
sátrunk az ég volt és nyoszolyánk
a szélesmellü föld.
Követtük ökreink mögött
a vasnyelvű ekét,
mig a fölhasadó barázda belénk
lehelte izes melegét
s midőn a munkás nappal után
leszállt az éjszaka,
megrészegitett az erjedő,
friss trágya nehéz szaga.
Vidám nappalt hozott az éj
s a nap nyugalmas éjt.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Ajkunk Istent s Isten fiát
dicsérte mindenért.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
De Istent és Isten fiát
dicsérni nem elég;
Róma üzent: Csak a pap szavát
hallgatja meg az ég!
Róma üzente: Kard s kereszt
egy úton járjanak! –
S mint egykor Urunk, nyögi most a kereszt
súlyát ezer árva rab.
HARMADIK GÁLYARAB:
És van, aki nem nyögi, mert a föld
rothasztja csontjait;
és van, aki nem nyögi, mert a víz
feloldta gondjait,
s korallok és szivacsok között
fekszik, mint Textor; iszap
tapad ősz hajához s karjait
tépik nagy, sanda halak.
ELSŐ GÁLYARAB:
A mi karunkat az evező
töri-tépi szüntelen,
s nappal pecek feszíti szánk,
hogy nem tud nyögni sem.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Istent dicsérni és fiát,
valóban nem elég:
egy este Vallouise körött
kigyúlt a föld s az ég.
ELSŐ GÁLYARAB:
Ősz volt, november… Gyönyörűbb
őszt nem láttam soha.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
S reggelre dél s nyugat felől
ránk zúdúlt Róma hada.
Széttárta véres szárnyait
a Háború: lihegő
tüdejéből tüzet és halált
ordított a levegő.
„Kiválogatja övéit az Úr!” –
szólott a Cremonai;
s kétezret gyilkoltak le ott
a kereszt vitézei.
Aki bírt, menekült, hegyen át, vizen át;
nők, férfiak, gyerekek;
gyalog, kocsin, de este már
elakadtak a szekerek.
Elakadtak: az út erdőbe vitt;
megjött a holdas éj;
úttalan utak, zűrzavar:
„Föl a Pelvoux-ra, aki él!”
Sok ott maradt, sok elveszett;
tapogattuk a fákat; a hold
imbolygó, tétova seregünk
szomorú lámpása volt.
Előttünk fölvert állatok
nyargaltak előre, tovább;
s mögöttünk egyre közelébb
csörögtek a katonák.
A vén Pelvoux erdős derekán
nagy barlang torka várt:
– „Álljunk meg itt, várjuk meg itt
a holnapot s a halált!”
Nyirkos homály, kongó üregek;
fáklyánk táncolt betegen
és fénye bagolyt riogatva furán
ingott a mohos köveken.
Textor meg én, s ti, többiek,
őrt álltunk odakint;
csönd volt, éj volt; és szótlanul
hullottak könnyeink.
ELSŐ GÁLYARAB:
Elbújt a hold, nem törte át
fényével a fák sürüjét.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
De mi láttuk a keresztesek
közeledő gyürüjét.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Nem bújtak az éj felhői mögül
a csillagok se ki…
NEGYEDIK GÁLYARAB:
De csillagok égtek a földön: a
gyilkosok őrtüzei.
HARMADIK GÁLYARAB:
Vártunk, vártunk; komor, sötét
kisértetes éjszaka;
s testünk-lelkünk átjárta az
alvó erdő szaga.
Megjött az álom, a pillacsukó,
a bajban bánatüző:
tizenötször száz lelket ölelt
magához e hű szerető.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Mi őrt álltunk; csönd volt; odabent
csak a fáklya sercegett,
árnyból rajzolva a sziklafalon
baljóslatú jeleket.
 

Harmadik rész

NEGYEDIK GÁLYARAB:
Mi történt ezen az éjszakán,
sohse tudtam meg… Sötét
kín égette agyamat s a Zavar
lelkemre vonta ködét.
Nyöszörögtek a fák, vergődve, mint
sok, sok beteg óriás;
s szemünkben meglengette vörös
lobogóit az éji Láz.
Nyöszörögtek a fák (a hegy tetején
csikorgott a fenyő);
és kérgük alól – vagy a föld alól? –
hangok rebbentek elő.
Szemek villogtak a bokrok alatt,
vad táncba kapott az avar;
borzongva figyeltük, mit dalol
a kisértetes zenekar:
A FÁK HANGJAI:
Fák, Fák, Rémület,
mi vagyunk a Rémület;
Embert látunk, táncot járunk
véres csontjai felett.
AZ ÁRNYAK KÓRUSA:
Ember, – csupa vér;
istenétől egy se fél;
tűzzel-vassal, vad haraggal
öli egymást, amig él.
Ember, – csupa gond;
ölni tud csak, a bolond;
ölt vagy ölték: nem marad meg
más belőle, csak a csont.
Ember, – csupa ész;
földön csúszik, égre néz;
isten férge, ronda férge:
por, mig él, aztán penész.
A FÁK HANGJAI:
Fák, Fák, Rémület,
mi vagyunk a Rémület;
Embert látunk, táncot járunk
véres csontjai felett.
A FÖLDALATTI TŰZ:
Lidérc vagyok én: a
bomlást keresem.
Testvérem a Villám
s hullákat eszem.
Húst s csontot emésztek,
mint lassu marás.
Testvérem a Villám
s a szőke Parázs.
Kék lángom az Ember
testére dobom.
Testvérem a Villám
s a barna Korom.
AZ ERDEI ÁLLATOK VEZÉRE:
Rajta! rajta! Itt az Ember!
AZ ERDEI ÁLLATOK:
Itt az Ember, most megöljük!
AZ ERDEI ÁLLATOK VEZÉRE:
Nincs ma nála semmi fegyver:
összetépjük, összetörjük.
AZ ERDEI ÁLLATOK:
Nem szökik meg most előlünk:
fogunk csontján köszörüljük.
AZ ERDEI ÁLLATOK VEZÉRE:
Rajta! rajta! Barna szőrünk
fehér húsába törüljük!
AZ ÉJSZAKA:
Ne bántsd, ne bántsd,
szegények ők:
örök sirók
és szenvedők!
A HEGY:
Lelkük csalán,
szivük tövis:
apró bogár
az Ember is.
AZ ÉJSZAKA:
Ront-bont, mozog,
küzd és remél;
nem tudja: mit
nem tudja: mért.
A HEGY:
Nap-nap után
vár és remél:
hiába vár,
hiába él.
A BARLANG SZELLEME:
Sirassátok szegényeket,
most hagyják itt az életet;
még egyszer látják a napot,
holnap nem lesz itt csak halott.
A FÁK HANGJAI:
Fák, Fák, Szeretet,
mi vagyunk a Szeretet;
sírva várunk, sírva állunk
holnap csontjaik felett.
MINDNYÁJAN:
Sirassuk el szegényeket,
most hagyják itt az életet;
még egyszer látják a napot,
holnap nem lesz itt, csak halott.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
– Most felriadtunk, hirtelen…
Hajnal volt, szép, szomorú,
de messze még sikoltozott
a bagoly: Tuhí, – tuhú!
Mi volt az? Álmodtunk? Mi volt
az a Tűz s a sok éji Hang?
(Rémült szívünkön a borzalom
hideg szele átsuhant.)
Minket sirattak a Fák s a Hegy
s az Erdei Állatok?
Ki mondta, hogy holnapra már
nem lesz itt csak halott?!
Zörrent az ág: mókus!… Keleten
kigyúlt a láthatár;
a hűs harmat – érezte kezünk –
könnyét hullatta már.
A fáklya a barlangban nagyot
lobbant a kőpadon
s helyén csak szőke parázs maradt,
parázs és barna korom.
ELSŐ GÁLYARAB:
Fölkelt a Nap… Ily szent ébredést
még nem láttam soha.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Ragyogó aranyfák: ágaikon
aranygyapjú a moha.
ELSŐ GÁLYARAB:
Ősz volt, november… A friss levegő
körülfolyt, mint puha hab,
s Istenhez ölelt egy végtelen,
megszentelt áhitat.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Meghalt szívünkben a rettegés
s lelkünkben a kín, a tövis;
éreztük: szótlanul velünk
imádkozik a hegy is.
HARMADIK GÁLYARAB:
Feledtük a véres multat és
a rémekkel-tele éjt:
ajkunk Istent s Isten fiát
dicsérte mindenért.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
S feledtük Innocentius
kemény üzenetét,
hogy: Istent és Isten fiát
dicsérni nem elég!
 

Negyedik rész

ELSŐ GÁLYARAB:
Tirilí-tirilí: fuvolázta vigan
a pacsirta fejünk felett;
és láttuk az olasz határt
s a hömpölygő tereket.
A keresztesek nem törtek elő;
pacsirta szólt: Tirilí!
– „Megúnta talán a gyilkolást
Albert, a Cremonai?”
MÁSODIK GÁLYARAB:
Ősz volt, november… Gyönyörűbb
őszt nem láttam soha.
Napban ragyogott a hegyoldal és
a Pelvoux homloka.
Ezer színben ragyogott a lomb,
az ég, az őszi táj.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Lobogott, igen, s szebben lobogott
Cambrai fáklyáinál.
 
Eltelt a nap s egy csöppnyi remény
szivünkbe nem köszönt;
– „Halált jelent ez a hallgatás,
ez a földöntúli csönd!”
Ezerötszáz lélek szótlanul
imádkozott, remegett;
volt sírnivaló, de egy se sírt,
se vén, se nő, se gyerek.
ELSŐ GÁLYARAB:
Leszállt a Nap; búcsúsugara
meghozta a holdas éjt.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Bent a barlangban elbucsuzott
kedveseitől, aki élt.
HARMADIK GÁLYARAB:
A sötétben furcsa állatok
nyargaltak föl s alá,
nyöszörögtek a fák; egy nagy denevér
suhant, nem tudni, hová.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Kigyúltak a csillagok; a fák
közt megvillant valami.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Kigyúltak a földi csillagok is:
a gyilkosok őrtüzei.
HARMADIK GÁLYARAB:
Virrasztottunk; csönd volt; odabent
csak a fáklya sercegett,
árnyból rajzolva a sziklafalon
baljóslatú jeleket.
Vártunk, vártunk; komor, sötét,
ideges éjszaka;
s megindult – (azt hittük) – megint
a kisértetek hada.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
De nem árnyak… Vas-sisakos katonák
közeledtek a fák között;
jöttek, – kezükben csóva, kard –
mint véres ördögök.
Sokféle vasuk zörgött; a fény
páncélukon ragyogott;
s elállták barlangunk előtt
a szűk bejáratot.
Kint lárma, robaj, fejszezuhogás;
vadul vert minden erünk.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Isten s Istennek szent fia,
ments meg! maradj velünk!
NEGYEDIK GÁLYARAB:
És hirtelen egy tölgy, óriás
fa zuhant elénk… Iszonyú
recsegés, – aztán csönd… (csak a bagoly
sírt föl: – Tuhí – tuhú!)
Utána a másik, a harmadik
s fenyő, ki tudja hány!
S egyszerre láng csapott fel a
szurkos fáklyák nyomán.
HARMADIK GÁLYARAB:
Lebbent a szél s becsapott a füst
a vörös lángtorlaszon át.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Úgy látszik, az ég nem hallja meg,
csak a papok szavát!
MÁSODIK GÁLYARAB:
Testvér, ne vétkezz! Tudja az Úr,
mi célja volt velünk!
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Tudom én is: az, hogy a kín legyen
mindennapi kenyerünk!
HARMADIK GÁLYARAB:
Áradt a füst, fojtó, nehéz;
mellünk hörgött, zihált.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
És sok gyereknek az anyja keze
adott könnyebb halált.
HARMADIK GÁLYARAB:
Kintről nyomták befelé a tüzet:
– „Itt egy se jön élve ki!”
S kacajukra visszamorogtak a
barlang üregei.
Áradt a füst, a könnycsikaró;
pattogtak a tűz-darazsak.
Oltsd! oltsd! – Mivel? – Menekülni! – Hová?
S vért ittak a parazsak.
Áradt a füst, a torokkaparó;
tüdőnk hörögve zihált.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Sok a tűzbe ugrik s úgy keres
könnyebb s gyorsabb halált.
HARMADIK GÁLYARAB:
Elfordul a férj, nem nézi, hogy
haldoklik hitvese.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Másfélezret fojtott meg ott
a füst lassú keze!
ELSŐ GÁLYARAB:
Izzott a föld és hasadozott
a kő a sziklafalon;
tűz, láng, ropogás, vér és zokogás,
parázs és barna korom.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Végül Textor s mi, többiek,
áttörtük a máglya falát,
és összeégve, véresen
kirohantunk a tüzön át.
„Ó Istenem! szabad ég! levegő!” –
Katonák, fény, sok vad ököl;
még láttam, a füst rőt oszlopa, hogy
toronylik az égre föl…
…Kard, csörgés, dulakodás… Szemem
lefogta valami köd;
egy perc – és lelkem ott lebegett
a Halál örvénye fölött.
 

Ötödik rész

ELSŐ GÁLYARAB:
Tizenötször százból tizenöten
maradtunk, árva rabok.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
És minden évben egyet közülünk
elnyelnek a sós habok.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Textor meghalt. – Utána kit
váltasz meg, Örök Szeretet?
HARMADIK GÁLYARAB:
S ki lesz az utolsó?
NEGYEDIK GÁLYARAB:
 
Boldogabb,
aki első lehetett!
ELSŐ GÁLYARAB:
Ma már csak négy rab húzza tovább
a hosszunyelű evezőt.
HARMADIK GÁLYARAB:
Tíz éve nem láttuk hazánk
s a vallouise-i mezőt.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Tíz éve fogott el Pelvoux hegyén
Albert véres hada.
„Gályára velük!” – Törvény s bíró
a Fegyver akarata.
Tíz éve adott el – (azóta itt
gyötrődünk a vason) –
tíz éve adott el gyilkosunk
a máltai rabpiacon.
Sütöttek izzó bélyeget
lapockáink csontja fölé;
gyilkos dobott be gyilkosok
s gonosztevők közé.
ELSŐ GÁLYARAB:
Alattunk zúg a tengerár
s köpi habját szüntelen;
nappal pecek feszíti szánk,
hogy nem tud nyögni sem.
Gályánk Kis-Ázsia partjain és
Tuniszban is ismerik:
temető a tenger, zord, süket,
Marseille-től Stambulig.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Imádkozunk, halkan, de imánk
összetöri az evező.
HARMADIK GÁLYARAB:
Mily gyönge a szó! s mily zord, süket
a tenger, a nagy temető!
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Ágyékunkon pár rongydarab,
tetves, fekete zsák;
padunk alatt bűz és mocsok
és emberi rondaság.
Vályuban dobják este elénk
a korpát, – egy marék…
– „Disznónak több jár; a rabok
gyomrának ez is elég!”
S ha kifáradtunk, ránk fröccsen a
hajóstiszt vad dühe: Húzd! –
S horgas korbáccsal tépi föl
hátunkon a bőrt, a húst.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Mi imádkozunk, de a többi rab
már elfeledte a szót.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Csak ugatnak, mint a kutyák: Hu-hu-hú!
míg nyelvük messze kilóg.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Rothadnak, élve, mint a barom;
Istenben egy se hisz!
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Ki tudja, testvér, nincsen-e
ártatlan köztük is?
ELSŐ GÁLYARAB:
A hajón, a vizen és mindenütt
csak a poklot látja szemünk.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Megáldott minket mind a két
kezével Istenünk!
ELSŐ GÁLYARAB:
És lessük, lessük a halált,
mert itt csak halni jó;
minket is vár majd fekete zsák
s két szörnyü vasgolyó.
És elmegyünk Textor után:
megáll az evező;
és minket is elnyel az óceán,
az eleven temető.
HARMADIK GÁLYARAB:
Korallok és szivacsok között
fekszünk majd: zöld moszat
ragad ősz hajunkba s karjaink
tépik nagy, sanda halak.
Kirágja szemünk, foszlós tetemünk
páncélos tengeri rák;
csontunk benövi rút vízi növény,
sok inda, nyulós, sima ág.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
És a legutolsó rab fölött
nem sír majd senki sem,
ha loccsan a hab s széles gyürűk
ringanak a vizen.
Lassú temetés lesz… Süket a víz,
a halál-trágyázta kert,
de a kín, az a kín, de a csont, az a csont
csak a bosszút várja, mert
termékeny a mártírok pora,
hiába őrli az ár:
megszületik belőle Az,
aki rajtunk bosszut áll!
MÁSODIK GÁLYARAB:
Testvérem, az Úr szent és igaz,
jóság és szerelem:
boszút ne várj, az itélet övé,
s miénk a türelem.
Hallgasd a szíved; a szeretet
dalát: az örök zenét…
ELSŐ GÁLYARAB:
Testvérek, megvirradt; a hivő
dicsérje Istenét!

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]