Vas-korban élünk, nincs mit menteni

I. Zendülj föl bennem, Isten, Eljövendő, zendülj föl újra, tompán, komoran: rázd meg lelkemnek alvó hegyeit, hogy lássalak, érezzelek, s ne csak semmiből épült bástya légy a tiszta ész üres tereiben. Kard kell: legyen lelked a kard! De rázz föl, mint mennydörgés a csöndet, mert csak így leszel valóság… Rázz föl és mutasd meg: test vagy és hús… Rázz föl, mert a lelked is csak így lesz kard, kezembe fogható!   II. Nő, nő az ár… Ma nem hazák, – világok vonaglanak: zugaikban az Ember vert kutyaként nyaldossa sebeit és az idő korbácsa szakadatlan csattog a föld fekélyes tetemén. Nő, nő az ár; s csak rejtett ormokon élnek még őrök, kik tudják, hogy Új Nép születik a ma véres hamujából, Új Nép, melynek – midőn ítéletet mond elődei fölött –: minden szava félelmes és sötét lesz, mint a vas!   III. A vas! a vas! megint vas-korban élünk… Vas-lelkek, -izmok… Vas legyen a vers is, hiszen a föld ragályos csontjai vas-dobokon verik már az Utolsó Itélet indulóit… Rajta! rajta!: nincs arany és nincs csillogás; az Ember undorodik saját lelkébe nézni, undorodik a kificamodott világ belső tükrétől… Rajta! rajta!: a síp torka barbár dalt csikorogjon sikítva és zörögve! Mért siratni a multat? – úgyis túlüvölt a csont- és vas-zene! – Roppant viharban bőg a Nyomor; nincs szép és nincs arany, nincs mult, nincs fény, nincs szín, nincs csillogás, – vas-korban élünk: nincs mit menteni!