Anyám mesélte

Anyám mesélte, régen, amikor még együtt ültünk a kapunk elé padnak kidöntött tölgyfa derekán, hogy lánykorában mily szelídek és egyszerűek voltak az emberek. Nem volt még ennyi baj, mondotta, nem volt ilyen gonosz a nép: mint mezei virágok nőttek s minden nemzedék egymás mellett s egymás után nyugodt derűvel ment meghalni, – rá se gondolt, hogy szomorúnak tartsa a halált vagy lázadozzon ős végzete ellen. Ma romlott a világ, mondotta, és más még a levegő is: íze nincs, nincs nedve, s a szeretet is hideg, mint a februárvégi napsugár. Tizenöt éve már, hogy így beszélt. Azóta megöregedett s talán el is feledte szép emlékeit, de én, ki akkor nem hittem neki, emlékszem, pontosan, minden szavára, s ha esténként egyedül maradok, el-eltünődöm rajtuk, mintha most is együtt ülnénk a kis kapu elé padnak kidöntött tölgyfa derekán.