Vas-korban élünk, nincs mit menteni!

Anyám mesélte

Anyám mesélte, régen, amikor

még együtt ültünk a kapunk elé

padnak kidöntött tölgyfa derekán,

hogy lánykorában mily szelídek és

egyszerűek voltak az emberek.

Nem volt még ennyi baj, mondotta, nem volt

ilyen gonosz a nép: mint mezei

virágok nőttek s minden nemzedék

egymás mellett s egymás után nyugodt

derűvel ment meghalni, – rá se gondolt,

hogy szomorúnak tartsa a halált

vagy lázadozzon ős végzete ellen.

Ma romlott a világ, mondotta, és

más még a levegő is: íze nincs,

nincs nedve, s a szeretet is hideg,

mint a februárvégi napsugár.

Tizenöt éve már, hogy így beszélt.

Azóta megöregedett s talán

el is feledte szép emlékeit,

de én, ki akkor nem hittem neki,

emlékszem, pontosan, minden szavára,

s ha esténként egyedül maradok,

el-eltünődöm rajtuk, mintha most is

együtt ülnénk a kis kapu elé

padnak kidöntött tölgyfa derekán.

Egy kis értelmet a reménynek!

Istenem, egy kis nyugodalmat,

egy kis értelmet a reménynek, –

adj, istenem,

ételt és italt a szegénynek!

Nézd, vannak, akik csak nevetnek,

van pénz, nő, fény, expressz, vasárnap,

s vannak, akik

üres kézzel halálra várnak.

Vannak, kiket marnak-cibálnak

ragadozó fenevad órák

s tétlen nyögik

az idegen önzés adóját.

Van, s van akinek jut kalács,

van, s van kinek nem jut kenyér, –

mondd, istenem,

éhezni, sírni, mondd, mit ér?

Kínlódni… Mondd, voltál te éhes?

Fáztál te is? Mondd, úgy-e fáztál?

Szidtad magad,

mikor téli esőben áztál?

Ha nem éheztél, sohse fáztál,

nem szólok hozzád soha többet,

úgysem tudod,

mit gondol a szegény előtted.

De ha tudod, mily rút az élet,

ha voltál valaha szegény is,

akkor, uram,

hozzád küldöm imámat én is –:

Ne bántsd a hóhér állatot,

kinek közönye megtiport,

de add nekem

ajkáról azt a víg mosolyt!

Add nékem! Adj pénzt, életet

a sok-sok tétova szegénynek,

– adj, istenem,

egy kis értelmet a reménynek!

Hazám, keresztény Európa!

Utálom és arcába vágom:

– Harminc év vagy kétezer óta

undorító, őrült világ ez,

ez a farizeus Európa!

Kenyér helyett az éhezőt

csitítja szóval, hittel, éggel,

s maszatos lelkiismeretét

szívnyalogató versikékkel;

harminc év vagy kétezer óta

hány eszme rothadt el szivében!

– Hazám, keresztény Európa,

mi lesz, ha majd magára döbben,

mi lesz, ha újra földre száll

a Megcsufolt és Megfeszített,

s mert jósága, szíve, imája

egyszer már mindent elveszített:

mi lesz, ha megjő pokoli

lángszórókkal, gépfegyverekkel,

vassisakos, pestishozó,

bosszúálló angyalsereggel?

Mi lesz, ha megjő Krisztus és

új országot teremt a földön,

ha elhullanak a banditák

s nem lesz több harc, se kard, se börtön,

ha mennyei tiszta szerelmét

tetté acélozza a Bárány

s újra megvált, – ó, nem a jók,

de a gonoszok vére árán,

– hazám, keresztény Európa,

túlélve időd szörnyü végét,

elbírod-e még te az Istent,

a Szeretetet és a Békét?

Vas-korban élünk, nincs mit menteni

I.

Zendülj föl bennem, Isten, Eljövendő,

zendülj föl újra, tompán, komoran:

rázd meg lelkemnek alvó hegyeit,

hogy lássalak, érezzelek, s ne csak

semmiből épült bástya légy

a tiszta ész üres tereiben.

Kard kell: legyen lelked a kard! De rázz föl,

mint mennydörgés a csöndet, mert csak így

leszel valóság… Rázz föl és mutasd meg:

test vagy és hús… Rázz föl, mert a lelked is

csak így lesz kard, kezembe fogható!

II.

Nő, nő az ár… Ma nem hazák, – világok

vonaglanak: zugaikban az Ember

vert kutyaként nyaldossa sebeit

és az idő korbácsa szakadatlan

csattog a föld fekélyes tetemén.

Nő, nő az ár; s csak rejtett ormokon

élnek még őrök, kik tudják, hogy Új Nép

születik a ma véres hamujából,

Új Nép, melynek – midőn ítéletet mond

elődei fölött –: minden szava

félelmes és sötét lesz, mint a vas!

III.

A vas! a vas! megint vas-korban élünk…

Vas-lelkek, -izmok… Vas legyen a vers is,

hiszen a föld ragályos csontjai

vas-dobokon verik már az Utolsó

Itélet indulóit… Rajta! rajta!:

nincs arany és nincs csillogás; az Ember

undorodik saját lelkébe nézni,

undorodik a kificamodott

világ belső tükrétől… Rajta! rajta!:

a síp torka barbár dalt csikorogjon

sikítva és zörögve! Mért siratni

a multat? – úgyis túlüvölt

a csont- és vas-zene! – Roppant viharban

bőg a Nyomor; nincs szép és nincs arany,

nincs mult, nincs fény, nincs szín, nincs csillogás,

– vas-korban élünk: nincs mit menteni!

Altató dal

Valaki lóg véres kötelen –

Fiacskám, el ne feledd!

Jöjj, így, közelébb s dúdold velem

e jámbor éneket.

Valaki lóg véres kötelen –

Ne sírj, ne sírj, fiam!

Apád lóg azon a kötelen, –

Figyelj csak, kicsi fiam!

Erdő közepén lóg édesapád, –

szép őszi éjszaka volt;

fegyver, katonák, és édesapád, –

Ó, micsoda éjszaka volt!

Elvitték, nem kell tudni, miért –

Figyelj csak, kicsi fiam!

Megnyúzták, azt sem tudta, miért, –

Ne félj, én kicsi fiam!

Szép volt – emlékszel? – és szomorú,

mint Krisztus urunk a fán.

Tüzet gyujtottak alája, s apád

ott sült meg élve a fán. –

Ó, egyszerü történet ez,

oly egyszerű, mint a halál!

Apád kint lóg véres kötelen

s bennünk lakik a halál.

Apád kint lóg véres kötelen – –

Nincs könnyem, kicsi fiam;

Kiapadtak haldokló szemeim,

de ne sírj te se, kicsi fiam!

Erdő közepén, véres kötelen, –

Ki tudja, mi lesz veled?

– Ne szólj, ne sírj, csak dudolászd

együgyű énekemet…

Az eretnek tragédiája

(Robert Browning után, szabadon.)

I.

DEODATUS ABBÉ ELŐINTELME:

Az Úr, kit mindig és sohase látunk,

életteremtő örök Rombolás.

Pallosvivő, kit rettegve imádunk:

szivét nem árnyékozza változás.

Igazság-arca iszap és korom,

Kegyelem-arcát fátyolozza hit,

nap-térdein nyugszik az irgalom

s a bűn nyögi borzalmas talpait.

(Orgonaszó.)

CHORUS:

S a bűn nyögi borzalmas talpait.

II.

VALAKI ÉNEKEL:

Harmincezer páncélos szentvitéz közt

harcolt Jakab a Jordán partjain,

s ki annyi harc és baj és annyi vész közt

megállt: megvette szultán Szaladin.

Eldobta kardját, melyet oly vitézül

s pogány vérben oly sokszor áztatott,

és Kelemen pápa most büntetésül

máglyára küldi ördög-Jakabot.

(És itt lant- vagy cimbalomkíséret erősíti az éneket.)

CHORUS:

Máglyára visszük ördög-Jakabot.

III.

Bükkfaderékból bitónak kivágva

nagy oszlop áll s alatta vár a rab.

Hallod a Sátánt? Most is kiabálja:

„Szeressük egymást! Ölni nem szabad!”

Az Úr szavával az igaz erényen

kacag a hithagyó… Öljük meg őt!

Tuskót, hasábot hordjatok serényen,

imádkozzunk és pörköljük meg őt!

CHORUS:

Imádkozzunk és pörköljük meg őt!

IV.

Átkozott legyen a méh, mely foganta,

és átkozott a mag, melyből eredt.

A fenyőből könny csordul, gyönge gyanta:

még a fa is sír, hogy eretneket

éget üszökké… Tűznél hamarabb

eméssze el átkunk e szörnyü máglyát!

Nyakig födi már a sok fadarab:

püspök urunk, csapd fejéhez a fáklyát!

(Orgona: Gloria in excelsis Deo.)

CHORUS:

Gloria, és csapd oda a fáklyát!

V.

Mikor megkötözték, nem is nyöszörgött,

de most forog s kidülled a szeme.

Torkából szókat öklendez az ördög

s száját perzseli a szavak szene.

Jól tudjuk: ily undok halálra nem várt,

bár iszonyat lapult tette mögött;

most káromló ajakkal idézi Szent Pált

s gonosz nyelve Krisztushoz könyörög.

(Itt valaki keresztet vet.)

CHORUS:

Hallgasd csak: Mit mond Krisztus, az örök?

VI.

Templárius Jakab, te megtagadtad

Krisztust, ki lelkét érted adta ki;

Templárius Jakab, Urad eladtad,

s nem akartál érte vért ontani!

– „Irgalmas Isten, téged vágy ölelni

elmém, szivem és csontom és husom!

Irgalmad szállt belém s nem bírtam ölni

embert érted… Irgalmazz, Krisztusom!”

CHORUS:

(Ijedt elszörnyedéssel.)

Azt kiáltja: Irgalmazz, Krisztusom!

VII.

Ki hiszi, hogy Isten fenyegető

szava üres hang s csak szó az egész,

mint kedvenc madarát etetgető

lányka beszéde, hiú fecsegés?

Azt mondja (s nem fél): Isten kegyelem

s a bűnöst is megtisztítja az Úr!

– Azt mondja: Krisztus szíve szerelem

s ajkáról a vigasz rózsája hull!

CHORUS:

Rózsát kiván? Mindjárt fejére hull!

VIII.

Mert lábainál rózsát nyit a tűz

s derekáig felnő vörös szakálla.

(Igy járjon mind, aki az Égi Szűz

zászlajáért nem kél bosszú-csatára!)

Ne hallgassuk, mit mond! Hisz vigyorog,

pedig ágyéka lánggal koszorús;

arany férgek faldossák: már csorog

zsírjával együtt combjáról a hús.

CHORUS:

(Summa reverentia.)

Istenért sül le combjáról a hús!

IX.

Nyílj rózsa! nyílj ki, tündöklő lepel!

Rózsát kivánt: hadd tépjen egy utolsót!

Szirom sziromra bomlik: lángkehely!

Üszkös karók ágai bent a porzók.

Harmat helyett a Sátán vére hull rá,

szurok, kén s égő test fojtó szaga;

ott ég Jakab: pokolháló borul rá!

Nem nyílt ily szörnyü tűzvirág soha!

CHORUS:

Pallos az Úr, bűneink ostora!

X.

Mint Jakab sikoltott a tüzön át

Ahhoz, kit imája megátkozott,

Ahhoz, kitől megtagadva magát

nyomorultan s örökre búcsuzott:

– Hozzád könyörgünk, Mennyei Igazság,

mentsd meg a bukástól fiaidat,

de ha elbukunk, Végtelen Igazság,

roppantsd le ránk is roppant talpadat!

DEODATUS ABBÉ VISSZAFELEL:

Isten, segítsd az elbukottakat!