Ki védi lelkem erdejét?

Roncsok, friss életek, iszonyatok, rohanó gyönyörök s az elmulás tűzvész-dala zúg a fülemben, – hajak gyúlt gizgaza, tavalyi lomb, csók, gyermek, üvöltő húsok, síma melleid… – ó, ki véd meg tőled, ragadozó szerelem, majom, földünk sötét érzékisége, vad ösztöneink tündér Kalibánja! – Ki véd, ki véd meg engem a fényzáporos ég szerelmétől, ki véd meg a vágyakozás keserű holdfényétől, e gonosz vadon folyondár útjaitól, – ki véd meg, jaj, ha sokáig itt táncolsz előttem, Villogó, ezerarcú istennő, – ki véd, ki védi lelkem erdejét, ha föllobogózza piros öröm, ki védi fáimat, ágaimat, akarat törzsét, terv-rügyeket, és ki védi gyümölcseimet, ha szélvész-lábaiddal minden virágot összetiporsz, te gizgaz, zápor, förtelem, te föld, te asszony, alkotó érzékiség: te falánk, gyönyörű, virágtestű majom!