Tagadd le, hogy boldogítottál

E gyönyörű és buja nyárban, mely minden fénnyel elboritott, szépséged megszomoritott. Megszomoritott, hogy az légy nekem, mi vihar után a nyári ég: lankasztó pongyola frisseség. Viharok zokogása voltam s ő hajtott, űzött engem ide, a magányosság rémülete. Magányos, tétova magasság és e lankasztó buja nyár, – oly jólesik pihenni már! Pihenjünk, kedvesem! Legyőztél s oly csúf vagyok én… Szived felett ringasd s takard be fejemet! Ringass, hazudj, csitíts, vigasztalj: vigasztalj, hogy szomorítottál s tagadd le, hogy boldogítottál.