Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol

Úgy közeledem hozzád, lopva, félve, szívenütő és vonzó rettegéssel, mint óvatos sün alvó viperához. – Nem, nem; bocsáss meg, kedves! Nem tudom, miért gyötör ma ily hisztérikus és gyáva vágy, hisz oly szelíden alszol, mint ártatlan virág az éji réten, és álmodban is úgy játszol velem, mintha a gyerekünkkel játszanál. Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol, kitakarózva, önfeledten… Ó, hadd szívjam messziről hajad szagát, hadd nézzem élő csontjaid s husod isteni-mély nyugalmát –: hátha mégis enyhülne bennem ez a szomorú és bizalmatlan, örök társtalanság, mely téged is csak rettegve kiván s melynek szülője és dajkája csak a rossz lélek s rossz lelkiismeret. Félek tőled és őrjöngve kivánlak; szeretlek, s mégis mindig titkolom; vágyom reád, és mégis úgy megyek hozzád, mint ellenséghez… Óvatos lelkem tüskéit fordítom feléd, mert azt hiszem: te is arcom mása vagy s megölsz vagy megrontasz a szerelemben. Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol. Nem nyúlok hozzád: az én tépelődő s máskor eszeveszetten állati szerelmem néked visszás, érthetetlen… Igazad van… Nem vonzó rettegésben és ideglázban nagy a szerelem, hanem mikor oly ősi nyugalommal ölelkezünk, hogy még észre se vesszük s máris egymásban alszunk –: igen, így sülyedünk vissza istenbe, csak így s ilyenkor mély szerelmünk, mint a föld, és egyszerű, mint a halál s az élet, melyeknek öntudatlan kezei kötötték s majd feloldják köldökünket. Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.