Tihany partján a hegy alatt

Együtt szöktünk a hegyeken át; zengett, zengett a Bakony. Fürtökbe zilált napfény ragyogott fiúsra nyírt hajadon. Nap a hajadon, de lelkemet árnyék futotta be: a halál árnyéka vagy a szerelem éjszakai éneke? Együtt szöktünk a hegyeken át; zengett, zúgott a Bakony. S másnap már tihanyi nap ragyogott a hajadon. Tihany partján a hegy alatt szeretőknek lakni jó. Láttuk, hogy tartja az eget kék karjaiban a tó. És jártuk a kora-nyári vetést és szedtünk sok pipacsot és néztük a sirályt, ahogy a vízbe le-lecsapott. És este… A csöndesedő csalogány bedalolt még ablakodon és éjszaka hét csillag ragyogott szemeidben és hajadon. Együtt szöktünk a hegyeken át; mért vagy most oly szomorú? Megúntál? Nem kell ezután ez a csúnya, szegény fiú? Megúntál; elpattant a varázs; és sírsz, nem tudva: mért. A tavi tündér gyöngyöket ad a könnyeidért. Lement a nap és lelkemet árnyék futotta be: a halál árnyéka, vagy a szerelem haldokló éneke.