Lombosodó napos tavaszban

Szemeim fáradtak, de tiszták, – ragyogva nézik: lelkem melegét a szerelem gyökerei hogy isszák. Gyökerek s láthatatlan ágak kötnek tehozzád s fölém lombosodnak gyönyörű dús tavaszi koronának. Lombosodó napos tavaszban, bámuló kertész, nézek szanaszét: rozsdásodik a lomb s mégis tavasz van. Ó, erdőknek s szent hajnaloknak viharai, rázzátok fáimat: hulljon a férges, kell a rovaroknak! Hulljon, rüggyel, ha kell, virággal: sebeimből mindig kihajt a friss ág – s ki baltás küzd meg ennyi izmos ággal? Szemeim fáradtak, de tiszták, – ragyogva nézik: lelkem melegét testvérgyökerek ajkai hogy isszák.