Nagy nyaramban tavaszi lepke

Nagy nyaramban tavaszi lepke, ibolyaszál rengetegemben; túlfinom vagy és túlszelíd, – ki ment, ki ment meg tőled engem? Szeretnélek szóval, ököllel bántani, ütni, összetörni; csak ne volnál ily szomorú, meg tudnálak nevetve ölni! Nem vagyok én, nem vagyok ember, – testvére hegynek és pataknak! Nem köztetek, – ott lakom én, hol a földrengés fiai laknak! Nagyon szeretlek, …mint a hajnalt s a zúgó tenger éjszakát; nagyon gyűlöllek, …ó, az isten se gyűlölheti így magát! Gyűlöllek, mert ily gyönyörű vagy, és mint a lélek, gyönge, fáradt; nem illik hozzád ez a rút lázadozó lomha nagy állat. Mimózatested itt pihen mellem szőrös sziklái mellett, – szégyellem, jaj, hogy én, az isten, egy virág előtt térdepeljek!