Virágzene, érthetetlen

Nagy nyaramban tavaszi lepke

Nagy nyaramban tavaszi lepke,

ibolyaszál rengetegemben;

túlfinom vagy és túlszelíd, –

ki ment, ki ment meg tőled engem?

Szeretnélek szóval, ököllel

bántani, ütni, összetörni;

csak ne volnál ily szomorú,

meg tudnálak nevetve ölni!

Nem vagyok én, nem vagyok ember, –

testvére hegynek és pataknak!

Nem köztetek, – ott lakom én, hol

a földrengés fiai laknak!

Nagyon szeretlek, …mint a hajnalt

s a zúgó tenger éjszakát;

nagyon gyűlöllek, …ó, az isten

se gyűlölheti így magát!

Gyűlöllek, mert ily gyönyörű vagy,

és mint a lélek, gyönge, fáradt;

nem illik hozzád ez a rút

lázadozó lomha nagy állat.

Mimózatested itt pihen

mellem szőrös sziklái mellett, –

szégyellem, jaj, hogy én, az isten,

egy virág előtt térdepeljek!

Lombosodó napos tavaszban

Szemeim fáradtak, de tiszták, –

ragyogva nézik: lelkem melegét

a szerelem gyökerei hogy isszák.

Gyökerek s láthatatlan ágak

kötnek tehozzád s fölém lombosodnak

gyönyörű dús tavaszi koronának.

Lombosodó napos tavaszban,

bámuló kertész, nézek szanaszét:

rozsdásodik a lomb s mégis tavasz van.

Ó, erdőknek s szent hajnaloknak

viharai, rázzátok fáimat:

hulljon a férges, kell a rovaroknak!

Hulljon, rüggyel, ha kell, virággal:

sebeimből mindig kihajt a friss ág –

s ki baltás küzd meg ennyi izmos ággal?

Szemeim fáradtak, de tiszták, –

ragyogva nézik: lelkem melegét

testvérgyökerek ajkai hogy isszák.

Kacéran és ellenszegülve

Mióta tegnap megcsókoltalak

s te kacéran, de csak egy pillanatra,

aztán megint ellenszegülve, telt

térdeid közt hagytad remegni térdem –:

előttem állsz, lobogsz, és gondolatban

csak hátrahajlott kis fejed, csukott

szemed, és ízes ajkaid gyümölcsét

látom lezárt pilláimon keresztül;

csontjaidba sülyedtem, két szemem

ellopta arcod rajzát, remegő

ujjaim még ma is húsukban őrzik

mellednek puha gyönyörét, hiszen

életed úgy az életembe áradt,

hogy elvesztettem magamat: egész

tested testemben él s én öntudatlan

nyujtózom el lobogó ereidben.

És mikor újra megcsókoltalak

És mikor újra megcsókoltalak,

szólni se bírtál… Halkan nyöszörögtél,

mint szenvedő állat: mély zsibbadás

zsongott feszülő izmainkban és

a szerelemtől szavunk elapadt.

Elapadt, elakadt, – ó szenvedő

szegény kis állatom, mily védtelen

néztél föl rám! mily édes és beszédes

volt néma mosolyod s mily biztató

ez az egész szótlan odaadás!

Ma is előttem állsz: élő aranyból

s virágból szőtt remegő gyermekangyal,

ki rémülten és mégis bizakodva

bújtál hozzám, mikor égő kezem

s ajkam simogató hulláma melled

bimbóiban gyönyörré merevült.

Nők, habzó májusi rózsák

Ó mennyi ifju mohóság,

nők, habzó májusi rózsák,

májusi szerelem!

Mily jó könny és nevetés közt,

selyemzizegésü vetés közt

heverészni a gyönge gyepen!

Nők, gyönyörü tavaszi kancák,

rózsák, remegő fiatalság,

fiatal örömök nevetése!

Habos rózsákba haraptam, –

kis melled sírt ma alattam,

sírt és kacagott remegése.

Habos rózsákba haraptam,

mégis szomorú maradtam;

és lassan este lett.

Fáj, fáj e tavaszi mohóság,

most béke kellene, jóság,

jóság és szeretet.

Szeretet kellene, jóság,

hogy ne hulljanak a rózsák,

lelkem rózsái, szegények, –

és nyugalom, egy kis öregség,

hogy az Égieknek is tessék

e csöndes esti ének…

Hajnal, szerelem, szomorúság

Fürödtél már a langyos levegőben,

zöld ég alatt, zöld fűvön hemperegve? –

Füvek vagyunk mi is; nézd: elveszünk

a pázsitban, amikor hemperegve

együtt fürdünk a langyos levegőben!

Mily szép vagy, és milyen szép most a hajnal!

Nedves, édes és ízes a világ.

Éhes vagyok… Mondd, mit gondolsz: mi lenne,

ha megőrülne most minden virág

s hozzánk bújna szeretkezni a hajnal?

A hajnal!… Ó, nem láttam soha szebbet

a hajnalnál, erdőnél és pataknál!

– Vigyázz, kislányom, mert megrészegít

a napfény, s ha most mindent megadnál,

nem látnánk e percnél keservesebbet!

Nem, nem; csak játsszunk. Várjuk ki a végét…

Szép tested és szép lelked meghagyom;

elég nekem, hogy együtt heverünk

s tárt kebledből szemembe itatom

a friss kenyér illatos szőkeségét.

Erdei lomb és széllengette bokor

Még sohase, sohase láttam az arcát,

mert felhő az arca, napsütött pici felhő.

Ő maga is felhő és erdő a haja,

erdei lomb és széllengette bokor.

Nézd, hogy hintázza gyümölcseit a galagonya:

vérzik, vérzik gyümölcse, mint a kedvesem ajka, ha csókol.

Erdő és bozót a kedvesem haja, a hangja szél;

és későn nyilt virágok harmatos szemei.

Harmatos őszi virág a szeme; a hangja szél,

mely a galagonyabokrok ágaival incseleg.

Felhő az arca; a szava szél, mely lelkem fellegeit

kergeti, kergeti napba-árnyba s bennem zúg parttalan.

Tihany partján a hegy alatt

Együtt szöktünk a hegyeken át;

zengett, zengett a Bakony.

Fürtökbe zilált napfény ragyogott

fiúsra nyírt hajadon.

Nap a hajadon, de lelkemet

árnyék futotta be:

a halál árnyéka vagy a szerelem

éjszakai éneke?

Együtt szöktünk a hegyeken át;

zengett, zúgott a Bakony.

S másnap már tihanyi nap ragyogott

a hajadon.

Tihany partján a hegy alatt

szeretőknek lakni jó.

Láttuk, hogy tartja az eget

kék karjaiban a tó.

És jártuk a kora-nyári vetést

és szedtünk sok pipacsot

és néztük a sirályt, ahogy

a vízbe le-lecsapott.

És este… A csöndesedő csalogány

bedalolt még ablakodon

és éjszaka hét csillag ragyogott

szemeidben és hajadon.

Együtt szöktünk a hegyeken át;

mért vagy most oly szomorú?

Megúntál? Nem kell ezután

ez a csúnya, szegény fiú?

Megúntál; elpattant a varázs;

és sírsz, nem tudva: mért.

A tavi tündér gyöngyöket ad

a könnyeidért.

Lement a nap és lelkemet

árnyék futotta be:

a halál árnyéka, vagy a szerelem

haldokló éneke.

Menj haza, kislányom

Menj haza, kislányom, mit csinálhatok én teveled?

oly gyönge vagy, mint a fű, oly friss, mint a hóvirág,

– szamócabokor vagy csipkerózsa-ág?

Oly gyönge vagy, oly pici, hogy megölelni se merlek;

kis liliom, rám vársz hótiszta tavaszi ingben?

Menekülj, vagy eltörsz barbár kezeimben!

Nem félsz? én féltelek! Amikor vigyázva, így, simogatlak,

gerinced hajlik, imbolyog, mint a lobogós tavi nád;

ó, hogy remeg ujjaim alatt kis szamóca-koponyád!

Menj haza, kislányom, mit csinálhatok én teveled?

Áttetsző lelked s hab-szived megvénül, hogyha szeretlek,

de enyém maradsz, kis rózsabokor, örökre enyém, ha feledlek!

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol

Úgy közeledem hozzád, lopva, félve,

szívenütő és vonzó rettegéssel,

mint óvatos sün alvó viperához.

– Nem, nem; bocsáss meg, kedves! Nem tudom,

miért gyötör ma ily hisztérikus

és gyáva vágy, hisz oly szelíden alszol,

mint ártatlan virág az éji réten,

és álmodban is úgy játszol velem,

mintha a gyerekünkkel játszanál.

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol,

kitakarózva, önfeledten… Ó,

hadd szívjam messziről hajad szagát,

hadd nézzem élő csontjaid s husod

isteni-mély nyugalmát –: hátha mégis

enyhülne bennem ez a szomorú

és bizalmatlan, örök társtalanság,

mely téged is csak rettegve kiván

s melynek szülője és dajkája csak

a rossz lélek s rossz lelkiismeret.

Félek tőled és őrjöngve kivánlak;

szeretlek, s mégis mindig titkolom;

vágyom reád, és mégis úgy megyek

hozzád, mint ellenséghez… Óvatos

lelkem tüskéit fordítom feléd, mert

azt hiszem: te is arcom mása vagy

s megölsz vagy megrontasz a szerelemben.

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.

Nem nyúlok hozzád: az én tépelődő

s máskor eszeveszetten állati

szerelmem néked visszás, érthetetlen…

Igazad van… Nem vonzó rettegésben

és ideglázban nagy a szerelem,

hanem mikor oly ősi nyugalommal

ölelkezünk, hogy még észre se vesszük

s máris egymásban alszunk –: igen, így

sülyedünk vissza istenbe, csak így

s ilyenkor mély szerelmünk, mint a föld,

és egyszerű, mint a halál s az élet,

melyeknek öntudatlan kezei

kötötték s majd feloldják köldökünket.

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.

Meghalt, csókolj, szédület…

Csókolj, csókolj, csöndesen,

úgyis harc az életem.

Tűz a ma, tűzvész a holnap;

gyilkos lopózik a ködben;

forró szelek zakatolnak

s véres csillag ég fölöttem.

Jaj, mit álmodtam: anyám

meghalt e vad éjszakán!

Árnya ingott, mint a részeg,

szája vér és szeme sár volt;

megöleltem, – megigézett, – –

Nézd, kezemről vére párolg!

Meghalt. Csókolj! Szédület…

Mért világít a szemed?

Pénz, kenyér… A hangja! Hallod?

Intett véres keze, – láttam…

– Vérbefulladt vad harangok

hörögnek az éjszakában.

Tagadd le, hogy boldogítottál

E gyönyörű és buja nyárban,

mely minden fénnyel elboritott,

szépséged megszomoritott.

Megszomoritott, hogy az légy nekem,

mi vihar után a nyári ég:

lankasztó pongyola frisseség.

Viharok zokogása voltam

s ő hajtott, űzött engem ide,

a magányosság rémülete.

Magányos, tétova magasság

és e lankasztó buja nyár, –

oly jólesik pihenni már!

Pihenjünk, kedvesem! Legyőztél

s oly csúf vagyok én… Szived felett

ringasd s takard be fejemet!

Ringass, hazudj, csitíts, vigasztalj:

vigasztalj, hogy szomorítottál

s tagadd le, hogy boldogítottál.

Alszik, megnőtt szakálla, körme

A fény kipatakzott szeméből –

szem, ördögök szeme, ne bánts!

Füvek dagadoztak hajában

s a haja most száraz bogáncs.

Alszik… Megnőtt szakálla, körme…

Hét napja alszik… Tán nem él.

Különös szagú lett a bőre

s az arca ráncos denevér.

Félek; nem merem betakarni

és nem merek ránézni sem.

Futok előle s érzem: üldöz

szakállasan és körmösen!

Ki védi lelkem erdejét?

Roncsok, friss életek, iszonyatok,

rohanó gyönyörök s az elmulás

tűzvész-dala zúg a fülemben, –

hajak gyúlt gizgaza,

tavalyi lomb,

csók, gyermek, üvöltő

húsok, síma melleid… – ó,

ki véd meg tőled, ragadozó

szerelem, majom, földünk sötét

érzékisége, vad ösztöneink

tündér Kalibánja! – Ki véd,

ki véd meg engem a fényzáporos ég

szerelmétől, ki véd meg a

vágyakozás keserű

holdfényétől, e gonosz vadon

folyondár útjaitól, –

ki véd meg, jaj, ha sokáig itt

táncolsz előttem, Villogó,

ezerarcú istennő, – ki véd,

ki védi lelkem erdejét,

ha föllobogózza piros öröm,

ki védi fáimat, ágaimat,

akarat törzsét, terv-rügyeket, és

ki védi gyümölcseimet, ha

szélvész-lábaiddal

minden virágot összetiporsz,

te gizgaz, zápor, förtelem,

te föld, te asszony, alkotó

érzékiség: te falánk, gyönyörű,

virágtestű majom!

Tréfálkozó őszi levelekkel

Milyen száraz és üres a lelkem,

pedig te melengetted a kezeid közt!

Milyen száraz és üres az ágyam,

pedig teleszórtad a csókok aranyával!

Csókok aranyával, arany levelekkel;

de elhagytál a tréfálkozó őszi levelekkel.

Nem tudok aludni miattad, mert álmomban is

ujjaid simogatását érzem a homlokomon.

Csillogó gyíkok voltak az ujjaid

arany gyíkok, – és mellemen futkostak tegnap este.

Mily messze a tegnap, csókokkal, arany levelekkel!

– Mondd, mért hagytál el a tréfálkozó őszi levelekkel?

Enyém volt s mégse enyém ma

Enyém volt s mégse enyém ma,

enyém ma is, és idegen;

lelkében lelkemet őrzi

s méhében a gyermekem.

És nézem, és sohse látom,

mert fény, felhő, remegés;

virágzene: szóba fogni

túlsok és túlkevés.

Virágzene, érthetetlen;

ki tudja: szeretem-e?

Az élet illata, zengő

fény- és illatzene.

Enyém volt s mégse enyém ma,

szeretőm és gyermekem, és

ha megállok előtte, a lelkem

rejtett belső remegés.

Enyém volt s mégse enyém ma,

enyém ma is, és idegen;

lelkében lelkemet őrzi

s méhében a gyermekem.