Rothadni ázott bokrok alatt

Éjféli óramutatók! – És távol: fekete erdők! Rothadni ázott bokrok alatt, különös ízekkel a szánkban! Hangyák! És édesen hámlik a hús – – Hűs záporok énekelnek – – – Ó, néma giliszták! Őszi csönd! Jácint szellők suhogása! Mert csöndes ősz van és gondolatom már igazán belefáradt a pénzszerzésbe… Barátaim, hát ennyi, csak ennyi az élet? – Csönd, őszi csönd és vége. És szomorú, hogy ez a vég, szomorú, hogy e szomorúságból egy szomorú vers marad csak. Egy szomorú vers, mely tétován s gyűrötten röpdös a szélben, mint a piros ősz ázott lobogói… Ma reggel, ó, ma reggel, fürge nyuszi, ugrált a kedvem! bujkált! – És nemsokára megjött az eső, – puha csepegés… Ó, lágy zene! néma giliszták! Megjött az eső, és nézd: megállítja az óramutatókat: perc, perc, perc: egyik se halad, mind beleragad a sárba! – Felejtsük el, kedves, a holnapot; itt vannak a fekete erdők: merüljünk vissza porhanyó életnek a puha halálba!