Záporban
Itt a tavasz: március, április; fölnyílnak az égi csatornák |
s fekete záporok zuhognak fekete földeken által: |
fekete záporok, és mintha monotón fekete kopogásukkal |
a lelkek láthatatlan zenéjét dobolnák, dobolnák, dobolnák |
millió és millió láthatatlan dobverővel, oly puhán, oly távolian, |
mint ahogy a napfény kopog a csukott pillákon, vagy a szerelem zsong a szivekben. |
Fekete záporok… Oly édes, langyos zubogás, zuhogás az egész végtelen ucca, melyen végig kell mennem, hogy hazaérjek, |
oly ringató zubogás, zuhogás, locspocs, parányi csengők lármás muzsikája, |
oly édes, szapora csilingelés, hogy egészen elszórakoztat és már nem is gondolok arra, |
hogy csontjaim mennyire fájnak és hogy holnapután esetleg nem lesz mit enni. |
Csak baktatok, baktatok, akarat és gondolkozás nélkül, nem unatkozva, hanem még az unalomra is érzéktelenül, – |
Ó édes állati érzéketlenség! |
És hull, hull az eső, paskolva a lehúzott vasredőnyöket; pattognak a bádogcsatornák és zúgnak a tátotttorkú kanálisok; |
kalapom karimájáról nyakamba csurog a víz; nem baj! Halkan dudorászok versenyt a zuhogással: Zápor, zápor, éji zápor, márciusi zápor… |
Mintha egy ködóriás lépkedne el a házak felett! Váratlan szélroham. |
Aztán csönd. Csönd. Csak a zápor beszélget önmagával. |
És eszembe jut egy kép: milyen megbékítő, mily emberfölöttien nyugalmas lehet most kettesben, éjbetárt ablak mögött ülni, |
és hallgatni, hallgatni, – a villany lecsavarva – hogy zuhog a fekete éjszakai zápor. |
Hogy zuhog! csupa édesség tőle a ház, az ucca, az egész fekete Budapest! |
Igy zuhog most a pályaudvarokon is, a külvárosokon, ruganyos mezőkön, szántóföldeken, tavakon, nádasokon, |
csakhogy még ezerszer édesebben és puhábban, mint e kormos falak között! |
Igy zuhog most az összeboruló erdők fekete boltozatán, kivájja a szakadékok köveit a vén és haldokló tölgyek gyökerei alól, |
így vonul tovább apró idegen falvakon és rengeteg városokon át, ahol tompa méltóságban ragyognak a bazalt és ében palotasorok és a járdák pocsolyáit aranytükrökké csiszolják az ívlámpák füzérei, |
így vonul tovább a déli narancsligetek és óceánok felé a zápor, az éjszakai zápor, hogy sötét zenéje elöntse a szigeteket, az ijedten tülkölő hajókat és a rőtszemű világítótornyokat, |
így száll, száll tovább, így száll, száll, száll tovább a végtelenbe az eső, így száll, száll véle a lelkem is, túl minden földi nyomorúságon, |
föl, föl a kimondhatatlan magasságokba, ahol szétteregetve csillogó, vízszintes síkjaikat |
végtelen, visszhangzó, iszonyú, fekete éjszakában, |
végtelen, visszhangzó, iszonyú, fekete boltozatokról |
győzelmes záporok zuhognak végtelen időkön át! |
|
|