Gyökér a gyökerek között

Csigabiga

Napos mohán

melegszik a

szarvas-szemű

csigabiga;

korán kibújt

s most vár, pihen,

fél és örül

mint a szivem,

nem tudva: itt

van-e a tél

vagy új tavaszt

hozott a szél;

nem tudja még,

mi a világ:

ibolya, vagy

csak hóvirág?

Tavaszban

Szép őszpiros

ma itt az erdő,

pedig tavasz van.

Nézd, mennyi rossz

csira s kesergő

vágy múlik el,

mig a tavaszban

egy-két didergő

virág kikel.

De nem baj, engem

szeret a föld

s szeret az erdő,

s ha tárt kezén

pihenek: én

vagyok a felhő

s a derüs ég

s a halhatatlan

egyszerüség.

Mint a fagyöngy sír

Szélvert fagyöngy sír

az ág felett;

halotti zöldben

holt ág felett.

Az új tavasz már

itt van megint;

ma úgy szeretnék

dalolni, mint

a csirakeltő

friss napsugár,

mely észrevétlen

lelkedbe száll, –

vagy sírni, síró

szived felett,

mint a fagyöngy sír

az ág felett.

Fekszem, hanyatt

Fekszem, hanyatt,

fejem alatt

föld méhe háborg;

nézem a felhőt

és lent az erdőt,

e néma tábort

mely véd sötét

dárdáival,

s ha betakar

fekete árnya:

elcsöndesülnek

zúgó fülemben

a gondok is;

alszom s alusznak

alvó husomban

a csontok is.

Szél hozott és szél visz el

Köd előttem, köd mögöttem,

isten tudja, honnét jöttem;

szél hozott és szél visz el,

minek kérdjem, mért visz el?

Sohse néztem, merre jártam,

nagy hegyeknek kiabáltam;

jött az erdő: jaj, be szép!

– megcibáltam üstökét.

Jött az erdő: nekivágtam,

a bozótban őzet láttam;

ijesztgettem: ott maradt,

cirógattam: elszaladt.

Ha elszaladt, hadd szaladjon,

csak szeretőm megmaradjon,

szeretőm, aki nincs:

a világon senkim sincs.

Isten tudja, honnét jöttem,

köd előttem, köd mögöttem;

szél hozott és szél visz el,

bolond kérdi, mért visz el!

Hajnali szél

Ragyogó, ragyogó búzavirágok,

sisakvirág és margaréta; –

csupa fény, csupa dal ez a hajnali séta!

Ma kint aludtam a zöldben, és

megláttam, az ember mily kevés,

és gyönge, mint a margaréta.

Ma kint aludtam a fák alatt; –

a szél lobogója fönnakadt

istenhez vágyó ágaimban

és két roskatag karom éjszaka

gyökér lett, fekete gyökér,

s kitisztult lelkem, mint a táj,

ha ködét

fölgöngyölíti a hajnali szél…

Mint szép, ártatlan akác

Jó volna csöndben, így, egyedül,

itt élni, békén, meztelenül,

mint a pipacs vagy ott alább

a margaréta s a szarkaláb, –

jó volna egy kis tanyai ház

előtt őrt állni, nyurga akác,

és megborzongani, szótlanul,

ha az égre éji vihar vonul,

és reggel a fénybe kéjesen

belemosni millió levelem.

Jó volna, mint a kóbor eb,

futkosni, céltalan, egyre szebb

és távolibb országokon át, –

jó volna, mint a kis kacsák,

fürödni, patakban, s mint a rög,

heverni, vagy malacok között

nyári napok árnyatlan delén

pihenni a puha sár ölén.

Jó volna, te tudod, istenem,

a földbe merülni csöndesen,

mert isteni ágy a puha sár

mit esőből s porból vet a nyár, –

Jó volna titokban élni, itt,

fölszívni a föld mély nedveit,

illatban, ízben élni tovább

mint margaréta, szarkaláb,

vagy ott a fehérfalu tanyai ház

előtt az a szép, ártatlan akác!

Milyen jó szállni, mint a csónak

Rigós erdőkben bujdosó nap,

csigák most-ázott füveken;

milyen jó szállni, mint a csónak,

s nem érezni, hogy köveken

fekszünk, – s így nézni, hogy a fű is,

ha picike és egyszerű is,

époly dicső s szép, mint a tónak

vizéből visszakacagó nap!

Milyen jó jónak lenni, jónak!

Rigós erdőkben bujdosó nap,

napos fák közt arany rigók;

milyen jó jónak lenni, jónak,

s mászkálni, mint a vízipók,

a vízipók a tó vizén,

oly gondtalan, oly könnyedén, –

nyurga lábakkal futni, futni,

sehová s mindig célba jutni!

Tegnap megbántott valaki

és ma sincs semmihez se kedvem.

Mily szép a hajnal! – Hallani

a hárs zsongó lelkét felettem!

Virágzó friss cseresznyefák közt

a nap aranyos üde csók

s a sok borzongó havas ág közt

kötélhágcsóján ring a pók.

Ó, istenem, mért nem felejtek,

mért játszik a világ velem?

Mig erdőm szent magánya rejtett,

nem bántott soha senki sem.

Erőt adott, színt, ízt, hatalmat

a föld, a szél, a nap s a hold,

ágaimon hált meg a harmat

és kérgem isten bőre volt! –

Most nem értem, a hajnali

ég hogy ragyoghat így felettem;

megbántott tegnap valaki

és ma sincs semmihez se kedvem.

Éjszaka

Ázott fák közt borzong az este,

rablók settengenek körötted,

hallgat a fűjáró tücsök,

ropogva nyujtózik az erdő.

Kövek másznak ki az utakra,

sötét remegés a világ;

sietnél, de tétova lábad

bátortalan tapogatózik.

Megállsz; csönd, semmi; hátrafordulsz,

a csönd szívedbe merevül

és istenhez sikolt a lelked,

ha egy-egy ág hajadba markol.

Nem voltam én mindig ilyen…

Nem voltam én mindig ilyen

szelíd és elgondolkozó;

aludtam, ettem, öltem, és

nem tudtam azt se, mi a szó.

Aludtam, ettem, öltem, és

a Gondolat nem üldözött;

állat voltam az állatok

s gyökér a gyökerek között.

Egy este aztán a Gonosz

hét sípot adott a kezembe;

belefújtam, – s remegni kezdett

lelkemben ég, föld, naplemente…

Azóta mellem úgy tüzel,

mint soha be nem hegedő seb,

s tudom: él bennem valami,

ami még nálam is erősebb.

Záporban

Itt a tavasz: március, április; fölnyílnak az égi csatornák

s fekete záporok zuhognak fekete földeken által:

fekete záporok, és mintha monotón fekete kopogásukkal

a lelkek láthatatlan zenéjét dobolnák, dobolnák, dobolnák

millió és millió láthatatlan dobverővel, oly puhán, oly távolian,

mint ahogy a napfény kopog a csukott pillákon, vagy a szerelem zsong a szivekben.

Fekete záporok… Oly édes, langyos zubogás, zuhogás az egész végtelen ucca, melyen végig kell mennem, hogy hazaérjek,

oly ringató zubogás, zuhogás, locspocs, parányi csengők lármás muzsikája,

oly édes, szapora csilingelés, hogy egészen elszórakoztat és már nem is gondolok arra,

hogy csontjaim mennyire fájnak és hogy holnapután esetleg nem lesz mit enni.

Csak baktatok, baktatok, akarat és gondolkozás nélkül, nem unatkozva, hanem még az unalomra is érzéktelenül, –

Ó édes állati érzéketlenség!

És hull, hull az eső, paskolva a lehúzott vasredőnyöket; pattognak a bádogcsatornák és zúgnak a tátotttorkú kanálisok;

kalapom karimájáról nyakamba csurog a víz; nem baj! Halkan dudorászok versenyt a zuhogással: Zápor, zápor, éji zápor, márciusi zápor…

Mintha egy ködóriás lépkedne el a házak felett! Váratlan szélroham.

Aztán csönd. Csönd. Csak a zápor beszélget önmagával.

És eszembe jut egy kép: milyen megbékítő, mily emberfölöttien nyugalmas lehet most kettesben, éjbetárt ablak mögött ülni,

és hallgatni, hallgatni, – a villany lecsavarva – hogy zuhog a fekete éjszakai zápor.

Hogy zuhog! csupa édesség tőle a ház, az ucca, az egész fekete Budapest!

Igy zuhog most a pályaudvarokon is, a külvárosokon, ruganyos mezőkön, szántóföldeken, tavakon, nádasokon,

csakhogy még ezerszer édesebben és puhábban, mint e kormos falak között!

Igy zuhog most az összeboruló erdők fekete boltozatán, kivájja a szakadékok köveit a vén és haldokló tölgyek gyökerei alól,

így vonul tovább apró idegen falvakon és rengeteg városokon át, ahol tompa méltóságban ragyognak a bazalt és ében palotasorok és a járdák pocsolyáit aranytükrökké csiszolják az ívlámpák füzérei,

így vonul tovább a déli narancsligetek és óceánok felé a zápor, az éjszakai zápor, hogy sötét zenéje elöntse a szigeteket, az ijedten tülkölő hajókat és a rőtszemű világítótornyokat,

így száll, száll tovább, így száll, száll, száll tovább a végtelenbe az eső, így száll, száll véle a lelkem is, túl minden földi nyomorúságon,

föl, föl a kimondhatatlan magasságokba, ahol szétteregetve csillogó, vízszintes síkjaikat

végtelen, visszhangzó, iszonyú, fekete éjszakában,

végtelen, visszhangzó, iszonyú, fekete boltozatokról

győzelmes záporok zuhognak végtelen időkön át!

(1920)

Augusztus

Tikkadt, tikkasztó napverésben trónol fölöttem a diadalmas és könyörtelen Nyár, s a lankás búzaföldek, erdők és folyamok ringató mozdulatlansága konok megadással tűri az egek lángoló villanyzuhanyát.

A Föld szíve majd kicsattan; a gyilkos forróság barna sebeket mart a homokba. Megállt az élet és áll az idő. A kétségbeejtő döbbenésben robbanásig feszül a reszkető, ideges csönd.

És hull a fény… Nagy sárga foltok zuhannak át a kék teren. Izzó öntvények folynak a fénybedermedt tavak mélyén; a vakító víztükrökön szinte hallani a tűzzápor monotón kopogását.

És zuhog a fény… Rubinok parazsa tüzel minden pipacsban; kámzsás fejüket megadva csüggesztik le a bokrok és az Avas derekán bronzból öntve áll a tölgyes; mint belülről kiáradó delejes sugárzás izzik a fény a fákon.

És hull a fény… Ereim sodrán apró elektromos ütésekben nyargalnak a Nap szikrázó csókjai; – lankadt testemből lassan kiválik a lélek és mint láthatatlan meleg kis állat törleszkedik hozzám; szavaimban a Nyár és a Föld szeretkezése lángol: már talán csak az elmosódó színek tobzódása és a forróság vad gyönyöre él bennem.

És zuhog a fény és porzik a fény… A Nyár acéllelke kiverte belőlem a sápadt bűnöket: ó, messzi most a gonosz városok levegője! – a törvényszéki tárgyalások, bérkocsi-taxák, orfeumok, regiszterek, Hivatalos Közlönyök s a világboldogító szappanbuborékteóriák! – itt nem ismerik a bacillusokat és a baktériumokat: a Nyár csiracsókos lehellete gyujtja jövővel terhessé a lomhán hömpölygő szeleket,

itt nincs betegség, dekadens nyavalya: csak a föld! csak a fény! csak a tűz! – itt elsorvadnak a holdkóros regények és a futuristák ákombákomai; abszint helyett a fülledt, gyantás, tapadós illatok orgiája részegít halálra,

s a Föld súlyos és tömör lelke kacagva őrli meg Félicien Rops bizarr fantáziáját.

…És egyre hull a fény, porzik a fény: tombol a Nap s a gyilkos forróság barna sebeket perzsel a homokba. – Áll az élet és áll az idő; …lábaimnál mint halom csont fehérlenek a vén, repedezett terméskövek.

Tikkadt, tikkasztó napverésben, lángvirágos domboldalhoz szegezve temetem magamba a Nyár kincseit; szikrázó csókok lüktetnek ereimben; – s míg álmodozó vágyaim gályái távoli tengereken horgonyoznak:

bordóbársony leplek símulnak csukott pilláim alá és fölöttem őrjöngő haraggal dobálja tovább a hullámló egekbe lobogó fáklyáit a Nap.

(1920)

Rothadni ázott bokrok alatt

Éjféli óramutatók! – És távol: fekete erdők!

Rothadni ázott bokrok alatt, különös ízekkel a szánkban!

Hangyák! És édesen hámlik a hús – – Hűs záporok énekelnek – – –

Ó, néma giliszták! Őszi csönd! Jácint szellők suhogása!

Mert csöndes ősz van és gondolatom már igazán belefáradt

a pénzszerzésbe… Barátaim, hát ennyi, csak ennyi az élet?

– Csönd, őszi csönd és vége. És szomorú, hogy ez a vég,

szomorú, hogy e szomorúságból egy szomorú vers marad csak.

Egy szomorú vers, mely tétován s gyűrötten röpdös a szélben,

mint a piros ősz ázott lobogói… Ma reggel, ó, ma reggel,

fürge nyuszi, ugrált a kedvem! bujkált! – És nemsokára

megjött az eső, – puha csepegés… Ó, lágy zene! néma giliszták!

Megjött az eső, és nézd: megállítja az óramutatókat:

perc, perc, perc: egyik se halad, mind beleragad a sárba!

– Felejtsük el, kedves, a holnapot; itt vannak a fekete erdők:

merüljünk vissza porhanyó életnek a puha halálba!

Örök ösztönzőm, áldott Anyaföld!

Nincsen erő, mely elrabolja tőlem,

mert ketten Egy vagyunk, Én és a Föld;

napos csirái bomlanak belőlem,

én vagyok a fű, a föld.

Testvér? Barát? – Nincs testvére a hegynek:

minden hegy Egy, mert teste-lelke föld.

Testvér? Barát? – Én megmaradtam Egynek,

mert mindenkivel Egy a Föld.

Halottak élnek, élők elromolnak,

kopik az ember és hallgat a föld;

évezredek multjából lesz a holnap:

tegnap, holnap: minden a Föld.

És mintha ma teremtett volna Isten:

új vagyok s mégis régi, mint a föld, –

mert a te véred dalol ereimben,

örök ösztönzőm, áldott Anyaföld!