Átkozd meg a várost és menekűlj!

A ház, a ház, ahol ti laktok,   nem palota; én tudom: a ház, ahol ti laktok,   nagy kőkoponya! Kőkoponya, egy óriásé!   Halott üreg, – azért olyan szomoru benne   a lelketek. Ez a ház fej volt valaha,   ez a fekete váz; élt, látott, ítélt és kiszáradt.   – Azóta ház. Megölte, megnyúzta az idő   e csúf koponyát; nézd, csontjai hogy fehérlenek   a malteron át! A ház, a ház, ahol ti laktok,   nem palota; a halott szörny szemüregéből   villog ki ablaka! A kapu a száj, a fekete száj,   ahogy megmerevedett, Ez a száj habzsolja s köpi vissza   az embereket. Én nem tudom, mért laktok itt…   Tekervény-folyosók – – Én nem tudom, hogy eshetik itt jól   a pihenés meg a csók. Fuj! itt aludni, szeretni!… Segíts,   szabadíts meg, ó Uram! A régi gondolat jár ide vissza,   éjféli léghuzam. A halott… Ó, nem csoda, hogy gonosz   a városok embere mind: féregként nyüzsögnek a halottban   és érzik a régi kínt, érzik a régi életet,   a pénzt és a nyomort, családok titkát, civakodást,   a bűnt, az alkoholt, gyilkos kését, járványt, dühös   párzások kínjait, a fölgyűlt szenvedést, amely   mindent lealjasít, kanálissá szikkadt erek   körútját, összenőtt inaikat, érdekeket, – az egész   kavargó agyvelőt! – Jaj, borzalmas a város, a ház,   a nagy rovar-tanya; a hemzsegő élet, ez a sok   vigyorgó csontpalota! Jaj, a halott börtön-feje!   Véres fejek üregei! – Átkozd meg a várost és menekülj,   menekülj a szabadba, ki, menekülj a hegyekbe, mezőkre, s ott   a kék mennybolt alatt mikor kimosta lelkedből a bűnt   a kristály hegyipatak –: nézz vissza s a porba hullva mondj   vezeklő hálaimát, mig az ég csákányai szétverik   e sok-sok kőkoponyát!