Hagyj el, kis szitakötőm!

Fekete falak közt fekete szél; – testünkben vihog a vér, vihog, de fájva zúg: mar, mint a lúg. Gond, hajsza, rémület… És tudni: van arany pihenés! – Menj! Hallod?: csalogat az arany ősz és kék tavasz! Kék tavasz és szitakötők; – ott élnek a mezei nők, fűtestek, gyepsimaság, tündérlány: búzavirág. Ó, szép, szép volna az élet, kis pillém, szállani véled, csapongani, föl s alá, mindegy, hová… De itt? – Vad házzuhatag – – Körutak hegylánca alatt megtörpül lassan az ember: – mit akarsz itt a szerelemmel? Mit akarsz? – Hagyj itt! Siess! Röpülj, ne sírj, ne szeress! Gond, hajsza… Szép szeretőm, hagyj el, kis szitakötőm!