Szénásszekér ment át a városon

Szénásszekér ment át az éjszaka a városon, az uccánkon, fehér holdfényben, – ó, hogy fölfigyeltek a fülledt házsorok! Hogy nyujtóztak és nyöszörögtek a roncs körúti fák! Szénásszekér ment át a városon. Jött, ment, suhant, dalolt és lebegett, úszott a fényben, úszott, énekelt, – nekem dalolt! Nekem hozta el a falusi holdat, tömzsi tücsköket, lompos komondort, rétet, aratók illatos dalait, mezei nők barna bőrét, ekét és vödröket, cigány-nyirettyűt, dünnyögő dudát, – nekem hozta el kormosderekú bikák szemében az erős napot, a trágyát és az egek árvizét, a záporban megduzzadt dombokat, erőt, kitartást, önzést, szigorú szeretetet, – mind-mind nekem! nekem! Nekem hozott mindent s mig áthaladt a tétova és perverz városon, az éjszaka körútján: szívdobogva hallgattam, hogy nőnek köröttem a fák, füvek, erdők, s távol ormokon roppant testét végigterítve hogy lélekzik ős álmában a hegyek tölgyhomlokú, bozontos istene.