Átkozd meg a várost és menekűlj!

 

 

 

 

Házak, paloták, kopasz bünösök

Kőházak, uccák, esti fény, –
isten mezejéről jöttem én.
Házak, paloták, kopasz bünösök:
mit keresek én e kövek között?
Házak, pénz, üzlet, emberek;
halál nő romjaik felett.
Halál, mely épít s újra szétbont,
rothadt világ, roppant szemétdomb!
Házak, paloták, kopasz bünösök:
mit keresek én e kövek között?
Mit keresek… Ó, ez a szörnyü börtön!
Mit keresek én e lélektelen földön?

 

 

 

Szénásszekér ment át a városon

Szénásszekér ment át az éjszaka
a városon, az uccánkon, fehér
holdfényben, – ó, hogy fölfigyeltek a
fülledt házsorok! Hogy nyujtóztak és
nyöszörögtek a roncs körúti fák!
Szénásszekér ment át a városon.
Jött, ment, suhant, dalolt és lebegett,
úszott a fényben, úszott, énekelt, –
nekem dalolt! Nekem hozta el a
falusi holdat, tömzsi tücsköket,
lompos komondort, rétet, aratók
illatos dalait, mezei nők
barna bőrét, ekét és vödröket,
cigány-nyirettyűt, dünnyögő dudát, –
nekem hozta el kormosderekú
bikák szemében az erős napot,
a trágyát és az egek árvizét,
a záporban megduzzadt dombokat,
erőt, kitartást, önzést, szigorú
szeretetet, – mind-mind nekem! nekem!
Nekem hozott mindent s mig áthaladt
a tétova és perverz városon,
az éjszaka körútján: szívdobogva
hallgattam, hogy nőnek köröttem a
fák, füvek, erdők, s távol ormokon
roppant testét végigterítve hogy
lélekzik ős álmában a hegyek
tölgyhomlokú, bozontos istene.

 

 

 

Verebek

Pirosló hajnal; a város is
piros és tiszta, ha sáros is.
Piros és tiszta a napban, és
még nem csúfítja ébredés.
Ébredés, lármás kerekek, –
csak én vagyok itt, meg a verebek.
Borzas verebek csipegetik
a napfény aranyos magvait,
a nap pirosló aranyát,
melyet az éji pocsolyák
ágyába hint a hajnal és
nem lop el csak az ébredés.
Az ébredés, a szürke szín,
a pénz, a robot, az emberi kín,
a reggel, az este és a dél,
mely most még egymásban henyél
s figyelemre se méltatja az eget
s e kis proletár verebeket,
kik köveken, pocsolyák vizén,
hol ilyenkor isten lelke a fény,
a napnak vígan csipegetik,
pirosló búzaszemeit.

 

 

 

Reménytelen ég alatt

Lelkem meghervadt, senki barát
nem hallja már szavát;
kék árvíz: jön az est, –
meghalnék örömest.
Nincs senkim, senki barát;
halottak, néma fák;
kint autó, lárma, pénz, –
ne rájuk, – ide nézz! –:
nézd: palotáim a porban
s én rossz géppé romoltan,
mely zörg, csikorog, de tűr,
járok, tehetetlenül,
a győztes árban, mely dagad
s a reménytelen ég alatt
roncs életünket, mocskos, sűrü lé,
únva görgeti a halál felé!

 

 

 

Meghalni ilyen fiatalon

Autók suhognak az éjben,
szívünkben zakatol a gép;
lépni, halálba, – gummitalpak, – –
a kő is csúszós, csúnya pép.
Lépni, hazudni… Hazudni kell!
Szerszám, szurony, gép, – nem akarom!
Rettenetes ma élni és
meghalni ilyen fiatalon,
fiatal szemmel, kopva, nézni:
patkányok rágják az eget,
autók suhognak az uccán
és híznak, híznak a síberek!
Híznak, és zörömböl a gép
testvéreink tikkadt szivében.
– Éhes volt: megdöglött az alkony
s a tücsök a templom tövében.

 

 

 

Pókokat rakok a szemeibe

Megbántott a hitvány,
a sok idegen gazember,
és nem is sejti, mikor.
Nem tudja, hogy éhes voltam
és ő evett.
Nem tudja, hogy rongyokban dideregtem
és ő tündéreknek röfögött a bárban.
Nem tudja, hogy én a föld vagyok
és hiába udvarol neki a pénz.
De nem baj. Úgyis
Sátán piszka az arany,
és meg fog halni e piszoktól.
Akkor aztán
beleibe tapos a sarkam
és bosszút állok
és pókokat rakok undok szemeibe!

 

 

 

Hagyj el, kis szitakötőm!

Fekete falak közt fekete szél; –
testünkben vihog a vér,
vihog, de fájva zúg:
mar, mint a lúg.
Gond, hajsza, rémület… És
tudni: van arany pihenés!
– Menj! Hallod?: csalogat az
arany ősz és kék tavasz!
Kék tavasz és szitakötők; –
ott élnek a mezei nők,
fűtestek, gyepsimaság,
tündérlány: búzavirág.
Ó, szép, szép volna az élet,
kis pillém, szállani véled,
csapongani, föl s alá,
mindegy, hová…
De itt? – Vad házzuhatag – –
Körutak hegylánca alatt
megtörpül lassan az ember:
– mit akarsz itt a szerelemmel?
Mit akarsz? – Hagyj itt! Siess!
Röpülj, ne sírj, ne szeress!
Gond, hajsza… Szép szeretőm,
hagyj el, kis szitakötőm!

 

 

 

Idegenek

A szegény ember minek él?
Ha jó, se jobb a többinél.
Ha jó, se különb; csak idegen,
s nem érti azt se, miért szeretem.
Azért szeretem, mert fáj neki,
hogy társtalanok az örömei,
pedig, jaj, társtalan vagyok én is,
társtalan öröm az enyém is!
Jó volna közös hit, szeretet,
hiába, hiába: nem lehet;
partokon túl, partokon innen
hiába, hiába, hiába minden;
külön ideg külön idegek közt,
idegen marad az idegenek közt:
ütik gyalázva, áldva féltik, –
kiált s nem hallják, int s nem értik.

 

 

 

Átkozd meg a várost és menekűlj!

A ház, a ház, ahol ti laktok,
 
nem palota;
én tudom: a ház, ahol ti laktok,
 
nagy kőkoponya!
Kőkoponya, egy óriásé!
 
Halott üreg, –
azért olyan szomoru benne
 
a lelketek.
Ez a ház fej volt valaha,
 
ez a fekete váz;
élt, látott, ítélt és kiszáradt.
 
– Azóta ház.
Megölte, megnyúzta az idő
 
e csúf koponyát;
nézd, csontjai hogy fehérlenek
 
a malteron át!
A ház, a ház, ahol ti laktok,
 
nem palota;
a halott szörny szemüregéből
 
villog ki ablaka!
A kapu a száj, a fekete száj,
 
ahogy megmerevedett,
Ez a száj habzsolja s köpi vissza
 
az embereket.
Én nem tudom, mért laktok itt…
 
Tekervény-folyosók – –
Én nem tudom, hogy eshetik itt jól
 
a pihenés meg a csók.
Fuj! itt aludni, szeretni!… Segíts,
 
szabadíts meg, ó Uram!
A régi gondolat jár ide vissza,
 
éjféli léghuzam.
A halott… Ó, nem csoda, hogy gonosz
 
a városok embere mind:
féregként nyüzsögnek a halottban
 
és érzik a régi kínt,
érzik a régi életet,
 
a pénzt és a nyomort,
családok titkát, civakodást,
 
a bűnt, az alkoholt,
gyilkos kését, járványt, dühös
 
párzások kínjait,
a fölgyűlt szenvedést, amely
 
mindent lealjasít,
kanálissá szikkadt erek
 
körútját, összenőtt
inaikat, érdekeket, – az egész
 
kavargó agyvelőt!
– Jaj, borzalmas a város, a ház,
 
a nagy rovar-tanya;
a hemzsegő élet, ez a sok
 
vigyorgó csontpalota!
Jaj, a halott börtön-feje!
 
Véres fejek üregei! –
Átkozd meg a várost és menekülj,
 
menekülj a szabadba, ki,
menekülj a hegyekbe, mezőkre, s ott
 
a kék mennybolt alatt
mikor kimosta lelkedből a bűnt
 
a kristály hegyipatak –:
nézz vissza s a porba hullva mondj
 
vezeklő hálaimát,
mig az ég csákányai szétverik
 
e sok-sok kőkoponyát!

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]