Átkozd meg a várost és menekűlj!
Házak, paloták, kopasz bünösök
| Kőházak, uccák, esti fény, – |
| isten mezejéről jöttem én. |
|
| Házak, paloták, kopasz bünösök: |
| mit keresek én e kövek között? |
|
| Házak, pénz, üzlet, emberek; |
|
| Halál, mely épít s újra szétbont, |
| rothadt világ, roppant szemétdomb! |
|
| Házak, paloták, kopasz bünösök: |
| mit keresek én e kövek között? |
|
| Mit keresek… Ó, ez a szörnyü börtön! |
| Mit keresek én e lélektelen földön? |
|
|
Szénásszekér ment át a városon
| Szénásszekér ment át az éjszaka |
| a városon, az uccánkon, fehér |
| holdfényben, – ó, hogy fölfigyeltek a |
| fülledt házsorok! Hogy nyujtóztak és |
| nyöszörögtek a roncs körúti fák! |
| Szénásszekér ment át a városon. |
| Jött, ment, suhant, dalolt és lebegett, |
| úszott a fényben, úszott, énekelt, – |
| nekem dalolt! Nekem hozta el a |
| falusi holdat, tömzsi tücsköket, |
| lompos komondort, rétet, aratók |
| illatos dalait, mezei nők |
| barna bőrét, ekét és vödröket, |
| cigány-nyirettyűt, dünnyögő dudát, – |
| nekem hozta el kormosderekú |
| bikák szemében az erős napot, |
| a trágyát és az egek árvizét, |
| a záporban megduzzadt dombokat, |
| erőt, kitartást, önzést, szigorú |
| szeretetet, – mind-mind nekem! nekem! |
| Nekem hozott mindent s mig áthaladt |
| a tétova és perverz városon, |
| az éjszaka körútján: szívdobogva |
| hallgattam, hogy nőnek köröttem a |
| fák, füvek, erdők, s távol ormokon |
| roppant testét végigterítve hogy |
| lélekzik ős álmában a hegyek |
| tölgyhomlokú, bozontos istene. |
|
Verebek
| Pirosló hajnal; a város is |
| piros és tiszta, ha sáros is. |
|
| Piros és tiszta a napban, és |
| még nem csúfítja ébredés. |
|
| Ébredés, lármás kerekek, – |
| csak én vagyok itt, meg a verebek. |
|
| Borzas verebek csipegetik |
| a napfény aranyos magvait, |
|
| nem lop el csak az ébredés. |
|
| Az ébredés, a szürke szín, |
| a pénz, a robot, az emberi kín, |
|
| a reggel, az este és a dél, |
| mely most még egymásban henyél |
|
| s figyelemre se méltatja az eget |
| s e kis proletár verebeket, |
|
| kik köveken, pocsolyák vizén, |
| hol ilyenkor isten lelke a fény, |
|
| a napnak vígan csipegetik, |
|
|
Reménytelen ég alatt
| Lelkem meghervadt, senki barát |
|
| Nincs senkim, senki barát; |
| kint autó, lárma, pénz, – |
|
| s én rossz géppé romoltan, |
| mely zörg, csikorog, de tűr, |
|
| a győztes árban, mely dagad |
| roncs életünket, mocskos, sűrü lé, |
| únva görgeti a halál felé! |
|
|
Meghalni ilyen fiatalon
| szívünkben zakatol a gép; |
| lépni, halálba, – gummitalpak, – – |
| a kő is csúszós, csúnya pép. |
|
| Lépni, hazudni… Hazudni kell! |
| Szerszám, szurony, gép, – nem akarom! |
|
| fiatal szemmel, kopva, nézni: |
| patkányok rágják az eget, |
| és híznak, híznak a síberek! |
|
| Híznak, és zörömböl a gép |
| testvéreink tikkadt szivében. |
| – Éhes volt: megdöglött az alkony |
| s a tücsök a templom tövében. |
|
|
Pókokat rakok a szemeibe
| Nem tudja, hogy éhes voltam |
| Nem tudja, hogy rongyokban dideregtem |
| és ő tündéreknek röfögött a bárban. |
| Nem tudja, hogy én a föld vagyok |
| és hiába udvarol neki a pénz. |
| és meg fog halni e piszoktól. |
| és pókokat rakok undok szemeibe! |
|
Hagyj el, kis szitakötőm!
| Fekete falak közt fekete szél; – |
|
| Gond, hajsza, rémület… És |
| tudni: van arany pihenés! |
| – Menj! Hallod?: csalogat az |
|
| Kék tavasz és szitakötők; – |
|
| Ó, szép, szép volna az élet, |
| kis pillém, szállani véled, |
|
| De itt? – Vad házzuhatag – – |
| megtörpül lassan az ember: |
| – mit akarsz itt a szerelemmel? |
|
| Mit akarsz? – Hagyj itt! Siess! |
| Röpülj, ne sírj, ne szeress! |
| Gond, hajsza… Szép szeretőm, |
| hagyj el, kis szitakötőm! |
|
|
Idegenek
| A szegény ember minek él? |
| Ha jó, se jobb a többinél. |
|
| Ha jó, se különb; csak idegen, |
| s nem érti azt se, miért szeretem. |
|
| Azért szeretem, mert fáj neki, |
| hogy társtalanok az örömei, |
|
| pedig, jaj, társtalan vagyok én is, |
| társtalan öröm az enyém is! |
|
| Jó volna közös hit, szeretet, |
|
| partokon túl, partokon innen |
| hiába, hiába, hiába minden; |
|
| külön ideg külön idegek közt, |
| idegen marad az idegenek közt: |
|
| ütik gyalázva, áldva féltik, – |
| kiált s nem hallják, int s nem értik. |
|
|
Átkozd meg a várost és menekűlj!
| A ház, a ház, ahol ti laktok, |
| én tudom: a ház, ahol ti laktok, |
|
| azért olyan szomoru benne |
|
| Ez a ház fej volt valaha, |
| élt, látott, ítélt és kiszáradt. |
|
| Megölte, megnyúzta az idő |
| nézd, csontjai hogy fehérlenek |
|
| A ház, a ház, ahol ti laktok, |
| a halott szörny szemüregéből |
|
| A kapu a száj, a fekete száj, |
| Ez a száj habzsolja s köpi vissza |
|
| Én nem tudom, mért laktok itt… |
| Én nem tudom, hogy eshetik itt jól |
|
| Fuj! itt aludni, szeretni!… Segíts, |
| A régi gondolat jár ide vissza, |
|
| A halott… Ó, nem csoda, hogy gonosz |
| féregként nyüzsögnek a halottban |
|
| családok titkát, civakodást, |
|
| gyilkos kését, járványt, dühös |
| a fölgyűlt szenvedést, amely |
|
| inaikat, érdekeket, – az egész |
|
| – Jaj, borzalmas a város, a ház, |
| a hemzsegő élet, ez a sok |
|
| Jaj, a halott börtön-feje! |
| Átkozd meg a várost és menekülj, |
|
| menekülj a hegyekbe, mezőkre, s ott |
| mikor kimosta lelkedből a bűnt |
|
| nézz vissza s a porba hullva mondj |
| mig az ég csákányai szétverik |
|
|
|