Égesd el a könyveket, Kalibán!

Sugár Károlynak Égesd el a Könyveket, Kalibán! Pusztítsd el őket! Mind! Szőrös kezed fojtsa korommá gyémánt agyvelők mágneses és nehéz sugarait, fénylő zenéjét és az értelem kéksárga rebbenését! Kalibán, lázongó ösztönösség, te, akit nem köt emberi töprengés, hazug eszmék játéka s gyáva szeretet, – fojtsd meg a szépet, a harmóniát s a rútat is, ha gondolat, hiszen a gondolat az ember gyilkosa! Pusztítsd el őket! mind! hogy ezután ne érezzünk, ne higgyünk, kín s remény lelkünket ne gyötörje s ne legyen szó sem ezentúl, mely minden gyönyört megront, míg névvel illet, de a kínt csak élesíti, mikor testet ad mult szenvedések emlékének is! Égesd el a Könyveket, Kalibán! Kuszáld grimasszá arcunkon az Úr arcának vonalait és, ha már emberistenként élni nem tudunk, kalapálj vassá, verj acélbelű roppant Szerkezetekké! – Kalibán, gondolkozás nélkül gondolkozó rejtelmes Új Bölcs, Mérnök, Épitő Mindenség, kinek vak izmaiban az élet, minden kattogó tudás s minden erő magától működik, öntudatlan s nem képletek szerint, – alakíts át iszonyú, fekete óriásokká, reflektorszemű Szénevő Gépeiddé, hogy mikor elégeted a férges Könyveket: toronytestünkkel és csörömpölő bokánkkal, árnyunkat a pusztulás ingó egéig dobva, pokoli ritmusra járjunk szent táncot neked a Gondolat nagy Máglyája előtt!