Égesd el a könyveket, Kalibán!
Sugár Károlynak
Égesd el a Könyveket, Kalibán! |
Pusztítsd el őket! Mind! Szőrös kezed |
fojtsa korommá gyémánt agyvelők |
mágneses és nehéz sugarait, |
fénylő zenéjét és az értelem |
kéksárga rebbenését! Kalibán, |
lázongó ösztönösség, te, akit |
nem köt emberi töprengés, hazug |
eszmék játéka s gyáva szeretet, – |
fojtsd meg a szépet, a harmóniát |
s a rútat is, ha gondolat, hiszen |
a gondolat az ember gyilkosa! |
Pusztítsd el őket! mind! hogy ezután |
ne érezzünk, ne higgyünk, kín s remény |
lelkünket ne gyötörje s ne legyen |
szó sem ezentúl, mely minden gyönyört |
megront, míg névvel illet, de a kínt |
csak élesíti, mikor testet ad |
mult szenvedések emlékének is! |
Égesd el a Könyveket, Kalibán! |
Kuszáld grimasszá arcunkon az Úr |
arcának vonalait és, ha már |
emberistenként élni nem tudunk, |
kalapálj vassá, verj acélbelű |
roppant Szerkezetekké! – Kalibán, |
gondolkozás nélkül gondolkozó |
rejtelmes Új Bölcs, Mérnök, Épitő |
Mindenség, kinek vak izmaiban |
az élet, minden kattogó tudás |
s minden erő magától működik, |
öntudatlan s nem képletek szerint, – |
alakíts át iszonyú, fekete |
óriásokká, reflektorszemű |
Szénevő Gépeiddé, hogy mikor |
elégeted a férges Könyveket: |
toronytestünkkel és csörömpölő |
bokánkkal, árnyunkat a pusztulás |
ritmusra járjunk szent táncot neked |
a Gondolat nagy Máglyája előtt! |
|
Átkozd meg a várost és menekűlj!
Házak, paloták, kopasz bünösök
Kőházak, uccák, esti fény, – |
isten mezejéről jöttem én. |
|
Házak, paloták, kopasz bünösök: |
mit keresek én e kövek között? |
|
Házak, pénz, üzlet, emberek; |
|
Halál, mely épít s újra szétbont, |
rothadt világ, roppant szemétdomb! |
|
Házak, paloták, kopasz bünösök: |
mit keresek én e kövek között? |
|
Mit keresek… Ó, ez a szörnyü börtön! |
Mit keresek én e lélektelen földön? |
|
|
Szénásszekér ment át a városon
Szénásszekér ment át az éjszaka |
a városon, az uccánkon, fehér |
holdfényben, – ó, hogy fölfigyeltek a |
fülledt házsorok! Hogy nyujtóztak és |
nyöszörögtek a roncs körúti fák! |
Szénásszekér ment át a városon. |
Jött, ment, suhant, dalolt és lebegett, |
úszott a fényben, úszott, énekelt, – |
nekem dalolt! Nekem hozta el a |
falusi holdat, tömzsi tücsköket, |
lompos komondort, rétet, aratók |
illatos dalait, mezei nők |
barna bőrét, ekét és vödröket, |
cigány-nyirettyűt, dünnyögő dudát, – |
nekem hozta el kormosderekú |
bikák szemében az erős napot, |
a trágyát és az egek árvizét, |
a záporban megduzzadt dombokat, |
erőt, kitartást, önzést, szigorú |
szeretetet, – mind-mind nekem! nekem! |
Nekem hozott mindent s mig áthaladt |
a tétova és perverz városon, |
az éjszaka körútján: szívdobogva |
hallgattam, hogy nőnek köröttem a |
fák, füvek, erdők, s távol ormokon |
roppant testét végigterítve hogy |
lélekzik ős álmában a hegyek |
tölgyhomlokú, bozontos istene. |
|
Verebek
Pirosló hajnal; a város is |
piros és tiszta, ha sáros is. |
|
Piros és tiszta a napban, és |
még nem csúfítja ébredés. |
|
Ébredés, lármás kerekek, – |
csak én vagyok itt, meg a verebek. |
|
Borzas verebek csipegetik |
a napfény aranyos magvait, |
|
nem lop el csak az ébredés. |
|
Az ébredés, a szürke szín, |
a pénz, a robot, az emberi kín, |
|
a reggel, az este és a dél, |
mely most még egymásban henyél |
|
s figyelemre se méltatja az eget |
s e kis proletár verebeket, |
|
kik köveken, pocsolyák vizén, |
hol ilyenkor isten lelke a fény, |
|
a napnak vígan csipegetik, |
|
|
Reménytelen ég alatt
Lelkem meghervadt, senki barát |
|
Nincs senkim, senki barát; |
kint autó, lárma, pénz, – |
|
s én rossz géppé romoltan, |
mely zörg, csikorog, de tűr, |
|
a győztes árban, mely dagad |
roncs életünket, mocskos, sűrü lé, |
únva görgeti a halál felé! |
|
|
Meghalni ilyen fiatalon
szívünkben zakatol a gép; |
lépni, halálba, – gummitalpak, – – |
a kő is csúszós, csúnya pép. |
|
Lépni, hazudni… Hazudni kell! |
Szerszám, szurony, gép, – nem akarom! |
|
fiatal szemmel, kopva, nézni: |
patkányok rágják az eget, |
és híznak, híznak a síberek! |
|
Híznak, és zörömböl a gép |
testvéreink tikkadt szivében. |
– Éhes volt: megdöglött az alkony |
s a tücsök a templom tövében. |
|
|
Pókokat rakok a szemeibe
Nem tudja, hogy éhes voltam |
Nem tudja, hogy rongyokban dideregtem |
és ő tündéreknek röfögött a bárban. |
Nem tudja, hogy én a föld vagyok |
és hiába udvarol neki a pénz. |
és meg fog halni e piszoktól. |
és pókokat rakok undok szemeibe! |
|
Hagyj el, kis szitakötőm!
Fekete falak közt fekete szél; – |
|
Gond, hajsza, rémület… És |
tudni: van arany pihenés! |
– Menj! Hallod?: csalogat az |
|
Kék tavasz és szitakötők; – |
|
Ó, szép, szép volna az élet, |
kis pillém, szállani véled, |
|
De itt? – Vad házzuhatag – – |
megtörpül lassan az ember: |
– mit akarsz itt a szerelemmel? |
|
Mit akarsz? – Hagyj itt! Siess! |
Röpülj, ne sírj, ne szeress! |
Gond, hajsza… Szép szeretőm, |
hagyj el, kis szitakötőm! |
|
|
Idegenek
A szegény ember minek él? |
Ha jó, se jobb a többinél. |
|
Ha jó, se különb; csak idegen, |
s nem érti azt se, miért szeretem. |
|
Azért szeretem, mert fáj neki, |
hogy társtalanok az örömei, |
|
pedig, jaj, társtalan vagyok én is, |
társtalan öröm az enyém is! |
|
Jó volna közös hit, szeretet, |
|
partokon túl, partokon innen |
hiába, hiába, hiába minden; |
|
külön ideg külön idegek közt, |
idegen marad az idegenek közt: |
|
ütik gyalázva, áldva féltik, – |
kiált s nem hallják, int s nem értik. |
|
|
Átkozd meg a várost és menekűlj!
A ház, a ház, ahol ti laktok, |
én tudom: a ház, ahol ti laktok, |
|
azért olyan szomoru benne |
|
Ez a ház fej volt valaha, |
élt, látott, ítélt és kiszáradt. |
|
Megölte, megnyúzta az idő |
nézd, csontjai hogy fehérlenek |
|
A ház, a ház, ahol ti laktok, |
a halott szörny szemüregéből |
|
A kapu a száj, a fekete száj, |
Ez a száj habzsolja s köpi vissza |
|
Én nem tudom, mért laktok itt… |
Én nem tudom, hogy eshetik itt jól |
|
Fuj! itt aludni, szeretni!… Segíts, |
A régi gondolat jár ide vissza, |
|
A halott… Ó, nem csoda, hogy gonosz |
féregként nyüzsögnek a halottban |
|
családok titkát, civakodást, |
|
gyilkos kését, járványt, dühös |
a fölgyűlt szenvedést, amely |
|
inaikat, érdekeket, – az egész |
|
– Jaj, borzalmas a város, a ház, |
a hemzsegő élet, ez a sok |
|
Jaj, a halott börtön-feje! |
Átkozd meg a várost és menekülj, |
|
menekülj a hegyekbe, mezőkre, s ott |
mikor kimosta lelkedből a bűnt |
|
nézz vissza s a porba hullva mondj |
mig az ég csákányai szétverik |
|
|
Szél hozott és szél visz el
Köd előttem, köd mögöttem, |
isten tudja, honnét jöttem; |
szél hozott és szél visz el, |
minek kérdjem, mért visz el? |
|
Sohse néztem, merre jártam, |
nagy hegyeknek kiabáltam; |
jött az erdő: jaj, be szép! |
|
Jött az erdő: nekivágtam, |
ijesztgettem: ott maradt, |
|
Ha elszaladt, hadd szaladjon, |
csak szeretőm megmaradjon, |
|
Isten tudja, honnét jöttem, |
köd előttem, köd mögöttem; |
szél hozott és szél visz el, |
bolond kérdi, mért visz el! |
|
|
Hajnali szél
Ragyogó, ragyogó búzavirágok, |
sisakvirág és margaréta; – |
csupa fény, csupa dal ez a hajnali séta! |
|
Ma kint aludtam a zöldben, és |
megláttam, az ember mily kevés, |
és gyönge, mint a margaréta. |
|
Ma kint aludtam a fák alatt; – |
a szél lobogója fönnakadt |
|
és két roskatag karom éjszaka |
gyökér lett, fekete gyökér, |
s kitisztult lelkem, mint a táj, |
|
fölgöngyölíti a hajnali szél… |
|
|
Mint szép, ártatlan akác
Jó volna csöndben, így, egyedül, |
itt élni, békén, meztelenül, |
mint a pipacs vagy ott alább |
a margaréta s a szarkaláb, – |
jó volna egy kis tanyai ház |
előtt őrt állni, nyurga akác, |
és megborzongani, szótlanul, |
ha az égre éji vihar vonul, |
és reggel a fénybe kéjesen |
belemosni millió levelem. |
|
Jó volna, mint a kóbor eb, |
futkosni, céltalan, egyre szebb |
és távolibb országokon át, – |
jó volna, mint a kis kacsák, |
fürödni, patakban, s mint a rög, |
heverni, vagy malacok között |
nyári napok árnyatlan delén |
|
Jó volna, te tudod, istenem, |
a földbe merülni csöndesen, |
mert isteni ágy a puha sár |
mit esőből s porból vet a nyár, – |
Jó volna titokban élni, itt, |
fölszívni a föld mély nedveit, |
illatban, ízben élni tovább |
mint margaréta, szarkaláb, |
vagy ott a fehérfalu tanyai ház |
előtt az a szép, ártatlan akác! |
|
|
Milyen jó szállni, mint a csónak
Rigós erdőkben bujdosó nap, |
csigák most-ázott füveken; |
milyen jó szállni, mint a csónak, |
s nem érezni, hogy köveken |
|
fekszünk, – s így nézni, hogy a fű is, |
ha picike és egyszerű is, |
époly dicső s szép, mint a tónak |
vizéből visszakacagó nap! |
|
|
Milyen jó jónak lenni, jónak!
Rigós erdőkben bujdosó nap, |
napos fák közt arany rigók; |
milyen jó jónak lenni, jónak, |
s mászkálni, mint a vízipók, |
|
oly gondtalan, oly könnyedén, – |
nyurga lábakkal futni, futni, |
sehová s mindig célba jutni! |
|
|
Tegnap megbántott valaki
és ma sincs semmihez se kedvem. |
|
Mily szép a hajnal! – Hallani |
a hárs zsongó lelkét felettem! |
|
Virágzó friss cseresznyefák közt |
|
s a sok borzongó havas ág közt |
kötélhágcsóján ring a pók. |
|
Ó, istenem, mért nem felejtek, |
mért játszik a világ velem? |
|
Mig erdőm szent magánya rejtett, |
nem bántott soha senki sem. |
|
Erőt adott, színt, ízt, hatalmat |
a föld, a szél, a nap s a hold, |
|
ágaimon hált meg a harmat |
és kérgem isten bőre volt! – |
|
Most nem értem, a hajnali |
ég hogy ragyoghat így felettem; |
|
és ma sincs semmihez se kedvem. |
|
|
Éjszaka
Ázott fák közt borzong az este, |
rablók settengenek körötted, |
ropogva nyujtózik az erdő. |
|
Kövek másznak ki az utakra, |
|
Megállsz; csönd, semmi; hátrafordulsz, |
és istenhez sikolt a lelked, |
ha egy-egy ág hajadba markol. |
|
|
Nem voltam én mindig ilyen…
Nem voltam én mindig ilyen |
aludtam, ettem, öltem, és |
nem tudtam azt se, mi a szó. |
|
Aludtam, ettem, öltem, és |
s gyökér a gyökerek között. |
|
hét sípot adott a kezembe; |
belefújtam, – s remegni kezdett |
lelkemben ég, föld, naplemente… |
|
mint soha be nem hegedő seb, |
s tudom: él bennem valami, |
ami még nálam is erősebb. |
|
|
Záporban
Itt a tavasz: március, április; fölnyílnak az égi csatornák |
s fekete záporok zuhognak fekete földeken által: |
fekete záporok, és mintha monotón fekete kopogásukkal |
a lelkek láthatatlan zenéjét dobolnák, dobolnák, dobolnák |
millió és millió láthatatlan dobverővel, oly puhán, oly távolian, |
mint ahogy a napfény kopog a csukott pillákon, vagy a szerelem zsong a szivekben. |
Fekete záporok… Oly édes, langyos zubogás, zuhogás az egész végtelen ucca, melyen végig kell mennem, hogy hazaérjek, |
oly ringató zubogás, zuhogás, locspocs, parányi csengők lármás muzsikája, |
oly édes, szapora csilingelés, hogy egészen elszórakoztat és már nem is gondolok arra, |
hogy csontjaim mennyire fájnak és hogy holnapután esetleg nem lesz mit enni. |
Csak baktatok, baktatok, akarat és gondolkozás nélkül, nem unatkozva, hanem még az unalomra is érzéktelenül, – |
Ó édes állati érzéketlenség! |
És hull, hull az eső, paskolva a lehúzott vasredőnyöket; pattognak a bádogcsatornák és zúgnak a tátotttorkú kanálisok; |
kalapom karimájáról nyakamba csurog a víz; nem baj! Halkan dudorászok versenyt a zuhogással: Zápor, zápor, éji zápor, márciusi zápor… |
Mintha egy ködóriás lépkedne el a házak felett! Váratlan szélroham. |
Aztán csönd. Csönd. Csak a zápor beszélget önmagával. |
És eszembe jut egy kép: milyen megbékítő, mily emberfölöttien nyugalmas lehet most kettesben, éjbetárt ablak mögött ülni, |
és hallgatni, hallgatni, – a villany lecsavarva – hogy zuhog a fekete éjszakai zápor. |
Hogy zuhog! csupa édesség tőle a ház, az ucca, az egész fekete Budapest! |
Igy zuhog most a pályaudvarokon is, a külvárosokon, ruganyos mezőkön, szántóföldeken, tavakon, nádasokon, |
csakhogy még ezerszer édesebben és puhábban, mint e kormos falak között! |
Igy zuhog most az összeboruló erdők fekete boltozatán, kivájja a szakadékok köveit a vén és haldokló tölgyek gyökerei alól, |
így vonul tovább apró idegen falvakon és rengeteg városokon át, ahol tompa méltóságban ragyognak a bazalt és ében palotasorok és a járdák pocsolyáit aranytükrökké csiszolják az ívlámpák füzérei, |
így vonul tovább a déli narancsligetek és óceánok felé a zápor, az éjszakai zápor, hogy sötét zenéje elöntse a szigeteket, az ijedten tülkölő hajókat és a rőtszemű világítótornyokat, |
így száll, száll tovább, így száll, száll, száll tovább a végtelenbe az eső, így száll, száll véle a lelkem is, túl minden földi nyomorúságon, |
föl, föl a kimondhatatlan magasságokba, ahol szétteregetve csillogó, vízszintes síkjaikat |
végtelen, visszhangzó, iszonyú, fekete éjszakában, |
végtelen, visszhangzó, iszonyú, fekete boltozatokról |
győzelmes záporok zuhognak végtelen időkön át! |
|
Augusztus
Tikkadt, tikkasztó napverésben trónol fölöttem a diadalmas és könyörtelen Nyár, s a lankás búzaföldek, erdők és folyamok ringató mozdulatlansága konok megadással tűri az egek lángoló villanyzuhanyát. |
A Föld szíve majd kicsattan; a gyilkos forróság barna sebeket mart a homokba. Megállt az élet és áll az idő. A kétségbeejtő döbbenésben robbanásig feszül a reszkető, ideges csönd. |
És hull a fény… Nagy sárga foltok zuhannak át a kék teren. Izzó öntvények folynak a fénybedermedt tavak mélyén; a vakító víztükrökön szinte hallani a tűzzápor monotón kopogását. |
És zuhog a fény… Rubinok parazsa tüzel minden pipacsban; kámzsás fejüket megadva csüggesztik le a bokrok és az Avas derekán bronzból öntve áll a tölgyes; mint belülről kiáradó delejes sugárzás izzik a fény a fákon. |
És hull a fény… Ereim sodrán apró elektromos ütésekben nyargalnak a Nap szikrázó csókjai; – lankadt testemből lassan kiválik a lélek és mint láthatatlan meleg kis állat törleszkedik hozzám; szavaimban a Nyár és a Föld szeretkezése lángol: már talán csak az elmosódó színek tobzódása és a forróság vad gyönyöre él bennem. |
És zuhog a fény és porzik a fény… A Nyár acéllelke kiverte belőlem a sápadt bűnöket: ó, messzi most a gonosz városok levegője! – a törvényszéki tárgyalások, bérkocsi-taxák, orfeumok, regiszterek, Hivatalos Közlönyök s a világboldogító szappanbuborékteóriák! – itt nem ismerik a bacillusokat és a baktériumokat: a Nyár csiracsókos lehellete gyujtja jövővel terhessé a lomhán hömpölygő szeleket, |
itt nincs betegség, dekadens nyavalya: csak a föld! csak a fény! csak a tűz! – itt elsorvadnak a holdkóros regények és a futuristák ákombákomai; abszint helyett a fülledt, gyantás, tapadós illatok orgiája részegít halálra, |
s a Föld súlyos és tömör lelke kacagva őrli meg Félicien Rops bizarr fantáziáját. |
…És egyre hull a fény, porzik a fény: tombol a Nap s a gyilkos forróság barna sebeket perzsel a homokba. – Áll az élet és áll az idő; …lábaimnál mint halom csont fehérlenek a vén, repedezett terméskövek. |
Tikkadt, tikkasztó napverésben, lángvirágos domboldalhoz szegezve temetem magamba a Nyár kincseit; szikrázó csókok lüktetnek ereimben; – s míg álmodozó vágyaim gályái távoli tengereken horgonyoznak: |
bordóbársony leplek símulnak csukott pilláim alá és fölöttem őrjöngő haraggal dobálja tovább a hullámló egekbe lobogó fáklyáit a Nap. |
|
Rothadni ázott bokrok alatt
Éjféli óramutatók! – És távol: fekete erdők! |
Rothadni ázott bokrok alatt, különös ízekkel a szánkban! |
Hangyák! És édesen hámlik a hús – – Hűs záporok énekelnek – – – |
Ó, néma giliszták! Őszi csönd! Jácint szellők suhogása! |
|
Mert csöndes ősz van és gondolatom már igazán belefáradt |
a pénzszerzésbe… Barátaim, hát ennyi, csak ennyi az élet? |
– Csönd, őszi csönd és vége. És szomorú, hogy ez a vég, |
szomorú, hogy e szomorúságból egy szomorú vers marad csak. |
|
Egy szomorú vers, mely tétován s gyűrötten röpdös a szélben, |
mint a piros ősz ázott lobogói… Ma reggel, ó, ma reggel, |
fürge nyuszi, ugrált a kedvem! bujkált! – És nemsokára |
megjött az eső, – puha csepegés… Ó, lágy zene! néma giliszták! |
|
Megjött az eső, és nézd: megállítja az óramutatókat: |
perc, perc, perc: egyik se halad, mind beleragad a sárba! |
– Felejtsük el, kedves, a holnapot; itt vannak a fekete erdők: |
merüljünk vissza porhanyó életnek a puha halálba! |
|
|
Örök ösztönzőm, áldott Anyaföld!
Nincsen erő, mely elrabolja tőlem, |
mert ketten Egy vagyunk, Én és a Föld; |
napos csirái bomlanak belőlem, |
|
Testvér? Barát? – Nincs testvére a hegynek: |
minden hegy Egy, mert teste-lelke föld. |
Testvér? Barát? – Én megmaradtam Egynek, |
mert mindenkivel Egy a Föld. |
|
Halottak élnek, élők elromolnak, |
kopik az ember és hallgat a föld; |
évezredek multjából lesz a holnap: |
tegnap, holnap: minden a Föld. |
|
És mintha ma teremtett volna Isten: |
új vagyok s mégis régi, mint a föld, – |
mert a te véred dalol ereimben, |
örök ösztönzőm, áldott Anyaföld! |
|
|
Nagy nyaramban tavaszi lepke
Nagy nyaramban tavaszi lepke, |
ibolyaszál rengetegemben; |
túlfinom vagy és túlszelíd, – |
ki ment, ki ment meg tőled engem? |
|
Szeretnélek szóval, ököllel |
bántani, ütni, összetörni; |
csak ne volnál ily szomorú, |
meg tudnálak nevetve ölni! |
|
Nem vagyok én, nem vagyok ember, – |
testvére hegynek és pataknak! |
Nem köztetek, – ott lakom én, hol |
a földrengés fiai laknak! |
|
Nagyon szeretlek, …mint a hajnalt |
s a zúgó tenger éjszakát; |
nagyon gyűlöllek, …ó, az isten |
|
Gyűlöllek, mert ily gyönyörű vagy, |
és mint a lélek, gyönge, fáradt; |
nem illik hozzád ez a rút |
lázadozó lomha nagy állat. |
|
mellem szőrös sziklái mellett, – |
szégyellem, jaj, hogy én, az isten, |
egy virág előtt térdepeljek! |
|
|
Lombosodó napos tavaszban
Szemeim fáradtak, de tiszták, – |
ragyogva nézik: lelkem melegét |
a szerelem gyökerei hogy isszák. |
|
Gyökerek s láthatatlan ágak |
kötnek tehozzád s fölém lombosodnak |
gyönyörű dús tavaszi koronának. |
|
Lombosodó napos tavaszban, |
bámuló kertész, nézek szanaszét: |
rozsdásodik a lomb s mégis tavasz van. |
|
Ó, erdőknek s szent hajnaloknak |
viharai, rázzátok fáimat: |
hulljon a férges, kell a rovaroknak! |
|
Hulljon, rüggyel, ha kell, virággal: |
sebeimből mindig kihajt a friss ág – |
s ki baltás küzd meg ennyi izmos ággal? |
|
Szemeim fáradtak, de tiszták, – |
ragyogva nézik: lelkem melegét |
testvérgyökerek ajkai hogy isszák. |
|
|
Kacéran és ellenszegülve
Mióta tegnap megcsókoltalak |
s te kacéran, de csak egy pillanatra, |
aztán megint ellenszegülve, telt |
térdeid közt hagytad remegni térdem –: |
előttem állsz, lobogsz, és gondolatban |
csak hátrahajlott kis fejed, csukott |
szemed, és ízes ajkaid gyümölcsét |
látom lezárt pilláimon keresztül; |
csontjaidba sülyedtem, két szemem |
ellopta arcod rajzát, remegő |
ujjaim még ma is húsukban őrzik |
mellednek puha gyönyörét, hiszen |
életed úgy az életembe áradt, |
hogy elvesztettem magamat: egész |
tested testemben él s én öntudatlan |
nyujtózom el lobogó ereidben. |
|
És mikor újra megcsókoltalak
És mikor újra megcsókoltalak, |
szólni se bírtál… Halkan nyöszörögtél, |
mint szenvedő állat: mély zsibbadás |
zsongott feszülő izmainkban és |
a szerelemtől szavunk elapadt. |
Elapadt, elakadt, – ó szenvedő |
szegény kis állatom, mily védtelen |
néztél föl rám! mily édes és beszédes |
volt néma mosolyod s mily biztató |
ez az egész szótlan odaadás! |
Ma is előttem állsz: élő aranyból |
s virágból szőtt remegő gyermekangyal, |
ki rémülten és mégis bizakodva |
bújtál hozzám, mikor égő kezem |
s ajkam simogató hulláma melled |
bimbóiban gyönyörré merevült. |
|
Nők, habzó májusi rózsák
nők, habzó májusi rózsák, |
Mily jó könny és nevetés közt, |
selyemzizegésü vetés közt |
heverészni a gyönge gyepen! |
|
Nők, gyönyörü tavaszi kancák, |
rózsák, remegő fiatalság, |
Habos rózsákba haraptam, – |
kis melled sírt ma alattam, |
sírt és kacagott remegése. |
|
Fáj, fáj e tavaszi mohóság, |
most béke kellene, jóság, |
|
hogy ne hulljanak a rózsák, |
lelkem rózsái, szegények, – |
és nyugalom, egy kis öregség, |
hogy az Égieknek is tessék |
|
|
Hajnal, szerelem, szomorúság
Fürödtél már a langyos levegőben, |
zöld ég alatt, zöld fűvön hemperegve? – |
Füvek vagyunk mi is; nézd: elveszünk |
a pázsitban, amikor hemperegve |
együtt fürdünk a langyos levegőben! |
|
Mily szép vagy, és milyen szép most a hajnal! |
Nedves, édes és ízes a világ. |
Éhes vagyok… Mondd, mit gondolsz: mi lenne, |
ha megőrülne most minden virág |
s hozzánk bújna szeretkezni a hajnal? |
|
A hajnal!… Ó, nem láttam soha szebbet |
a hajnalnál, erdőnél és pataknál! |
– Vigyázz, kislányom, mert megrészegít |
a napfény, s ha most mindent megadnál, |
nem látnánk e percnél keservesebbet! |
|
Nem, nem; csak játsszunk. Várjuk ki a végét… |
Szép tested és szép lelked meghagyom; |
elég nekem, hogy együtt heverünk |
s tárt kebledből szemembe itatom |
a friss kenyér illatos szőkeségét. |
|
|
Erdei lomb és széllengette bokor
Még sohase, sohase láttam az arcát, |
mert felhő az arca, napsütött pici felhő. |
|
Ő maga is felhő és erdő a haja, |
erdei lomb és széllengette bokor. |
|
Nézd, hogy hintázza gyümölcseit a galagonya: |
vérzik, vérzik gyümölcse, mint a kedvesem ajka, ha csókol. |
|
Erdő és bozót a kedvesem haja, a hangja szél; |
és későn nyilt virágok harmatos szemei. |
|
Harmatos őszi virág a szeme; a hangja szél, |
mely a galagonyabokrok ágaival incseleg. |
|
Felhő az arca; a szava szél, mely lelkem fellegeit |
kergeti, kergeti napba-árnyba s bennem zúg parttalan. |
|
|
Tihany partján a hegy alatt
Együtt szöktünk a hegyeken át; |
zengett, zengett a Bakony. |
Fürtökbe zilált napfény ragyogott |
|
Nap a hajadon, de lelkemet |
a halál árnyéka vagy a szerelem |
|
Együtt szöktünk a hegyeken át; |
zengett, zúgott a Bakony. |
S másnap már tihanyi nap ragyogott |
|
Tihany partján a hegy alatt |
Láttuk, hogy tartja az eget |
|
És jártuk a kora-nyári vetést |
és néztük a sirályt, ahogy |
|
És este… A csöndesedő csalogány |
és éjszaka hét csillag ragyogott |
|
Együtt szöktünk a hegyeken át; |
mért vagy most oly szomorú? |
Megúntál? Nem kell ezután |
ez a csúnya, szegény fiú? |
|
Megúntál; elpattant a varázs; |
és sírsz, nem tudva: mért. |
A tavi tündér gyöngyöket ad |
|
a halál árnyéka, vagy a szerelem |
|
|
Menj haza, kislányom
Menj haza, kislányom, mit csinálhatok én teveled? |
oly gyönge vagy, mint a fű, oly friss, mint a hóvirág, |
– szamócabokor vagy csipkerózsa-ág? |
|
Oly gyönge vagy, oly pici, hogy megölelni se merlek; |
kis liliom, rám vársz hótiszta tavaszi ingben? |
Menekülj, vagy eltörsz barbár kezeimben! |
|
Nem félsz? én féltelek! Amikor vigyázva, így, simogatlak, |
gerinced hajlik, imbolyog, mint a lobogós tavi nád; |
ó, hogy remeg ujjaim alatt kis szamóca-koponyád! |
|
Menj haza, kislányom, mit csinálhatok én teveled? |
Áttetsző lelked s hab-szived megvénül, hogyha szeretlek, |
de enyém maradsz, kis rózsabokor, örökre enyém, ha feledlek! |
|
|
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol
Úgy közeledem hozzád, lopva, félve, |
szívenütő és vonzó rettegéssel, |
mint óvatos sün alvó viperához. |
– Nem, nem; bocsáss meg, kedves! Nem tudom, |
miért gyötör ma ily hisztérikus |
és gyáva vágy, hisz oly szelíden alszol, |
mint ártatlan virág az éji réten, |
és álmodban is úgy játszol velem, |
mintha a gyerekünkkel játszanál. |
|
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol, |
kitakarózva, önfeledten… Ó, |
hadd szívjam messziről hajad szagát, |
hadd nézzem élő csontjaid s husod |
isteni-mély nyugalmát –: hátha mégis |
enyhülne bennem ez a szomorú |
és bizalmatlan, örök társtalanság, |
mely téged is csak rettegve kiván |
s melynek szülője és dajkája csak |
a rossz lélek s rossz lelkiismeret. |
Félek tőled és őrjöngve kivánlak; |
szeretlek, s mégis mindig titkolom; |
vágyom reád, és mégis úgy megyek |
hozzád, mint ellenséghez… Óvatos |
lelkem tüskéit fordítom feléd, mert |
azt hiszem: te is arcom mása vagy |
s megölsz vagy megrontasz a szerelemben. |
|
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol. |
|
Nem nyúlok hozzád: az én tépelődő |
s máskor eszeveszetten állati |
szerelmem néked visszás, érthetetlen… |
Igazad van… Nem vonzó rettegésben |
és ideglázban nagy a szerelem, |
hanem mikor oly ősi nyugalommal |
ölelkezünk, hogy még észre se vesszük |
s máris egymásban alszunk –: igen, így |
sülyedünk vissza istenbe, csak így |
s ilyenkor mély szerelmünk, mint a föld, |
és egyszerű, mint a halál s az élet, |
melyeknek öntudatlan kezei |
kötötték s majd feloldják köldökünket. |
|
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol. |
|
|
Meghalt, csókolj, szédület…
Csókolj, csókolj, csöndesen, |
Tűz a ma, tűzvész a holnap; |
gyilkos lopózik a ködben; |
s véres csillag ég fölöttem. |
|
Árnya ingott, mint a részeg, |
szája vér és szeme sár volt; |
megöleltem, – megigézett, – – |
Nézd, kezemről vére párolg! |
|
Meghalt. Csókolj! Szédület… |
Pénz, kenyér… A hangja! Hallod? |
Intett véres keze, – láttam… |
– Vérbefulladt vad harangok |
|
|
Tagadd le, hogy boldogítottál
E gyönyörű és buja nyárban, |
mely minden fénnyel elboritott, |
szépséged megszomoritott. |
|
Megszomoritott, hogy az légy nekem, |
mi vihar után a nyári ég: |
lankasztó pongyola frisseség. |
|
s ő hajtott, űzött engem ide, |
|
Magányos, tétova magasság |
és e lankasztó buja nyár, – |
|
Pihenjünk, kedvesem! Legyőztél |
s oly csúf vagyok én… Szived felett |
ringasd s takard be fejemet! |
|
Ringass, hazudj, csitíts, vigasztalj: |
vigasztalj, hogy szomorítottál |
s tagadd le, hogy boldogítottál. |
|
|
Alszik, megnőtt szakálla, körme
A fény kipatakzott szeméből – |
szem, ördögök szeme, ne bánts! |
|
s a haja most száraz bogáncs. |
|
Alszik… Megnőtt szakálla, körme… |
Hét napja alszik… Tán nem él. |
|
Különös szagú lett a bőre |
s az arca ráncos denevér. |
|
Félek; nem merem betakarni |
és nem merek ránézni sem. |
|
Futok előle s érzem: üldöz |
|
|
Ki védi lelkem erdejét?
Roncsok, friss életek, iszonyatok, |
rohanó gyönyörök s az elmulás |
tűzvész-dala zúg a fülemben, – |
húsok, síma melleid… – ó, |
ki véd meg tőled, ragadozó |
szerelem, majom, földünk sötét |
érzékisége, vad ösztöneink |
tündér Kalibánja! – Ki véd, |
ki véd meg engem a fényzáporos ég |
szerelmétől, ki véd meg a |
holdfényétől, e gonosz vadon |
ki véd meg, jaj, ha sokáig itt |
táncolsz előttem, Villogó, |
ezerarcú istennő, – ki véd, |
ha föllobogózza piros öröm, |
akarat törzsét, terv-rügyeket, és |
ki védi gyümölcseimet, ha |
minden virágot összetiporsz, |
te gizgaz, zápor, förtelem, |
te föld, te asszony, alkotó |
érzékiség: te falánk, gyönyörű, |
|
Tréfálkozó őszi levelekkel
Milyen száraz és üres a lelkem, |
pedig te melengetted a kezeid közt! |
|
Milyen száraz és üres az ágyam, |
pedig teleszórtad a csókok aranyával! |
|
Csókok aranyával, arany levelekkel; |
de elhagytál a tréfálkozó őszi levelekkel. |
|
Nem tudok aludni miattad, mert álmomban is |
ujjaid simogatását érzem a homlokomon. |
|
Csillogó gyíkok voltak az ujjaid |
arany gyíkok, – és mellemen futkostak tegnap este. |
|
Mily messze a tegnap, csókokkal, arany levelekkel! |
– Mondd, mért hagytál el a tréfálkozó őszi levelekkel? |
|
|
Enyém volt s mégse enyém ma
Enyém volt s mégse enyém ma, |
|
És nézem, és sohse látom, |
mert fény, felhő, remegés; |
|
Enyém volt s mégse enyém ma, |
szeretőm és gyermekem, és |
ha megállok előtte, a lelkem |
|
Enyém volt s mégse enyém ma, |
|
|
Vas-korban élünk, nincs mit menteni!
Anyám mesélte
Anyám mesélte, régen, amikor |
még együtt ültünk a kapunk elé |
padnak kidöntött tölgyfa derekán, |
hogy lánykorában mily szelídek és |
egyszerűek voltak az emberek. |
Nem volt még ennyi baj, mondotta, nem volt |
ilyen gonosz a nép: mint mezei |
virágok nőttek s minden nemzedék |
egymás mellett s egymás után nyugodt |
derűvel ment meghalni, – rá se gondolt, |
hogy szomorúnak tartsa a halált |
vagy lázadozzon ős végzete ellen. |
Ma romlott a világ, mondotta, és |
más még a levegő is: íze nincs, |
nincs nedve, s a szeretet is hideg, |
mint a februárvégi napsugár. |
Tizenöt éve már, hogy így beszélt. |
Azóta megöregedett s talán |
el is feledte szép emlékeit, |
de én, ki akkor nem hittem neki, |
emlékszem, pontosan, minden szavára, |
s ha esténként egyedül maradok, |
el-eltünődöm rajtuk, mintha most is |
együtt ülnénk a kis kapu elé |
padnak kidöntött tölgyfa derekán. |
|
Egy kis értelmet a reménynek!
Istenem, egy kis nyugodalmat, |
egy kis értelmet a reménynek, – |
ételt és italt a szegénynek! |
|
Nézd, vannak, akik csak nevetnek, |
van pénz, nő, fény, expressz, vasárnap, |
üres kézzel halálra várnak. |
|
Vannak, kiket marnak-cibálnak |
|
Van, s van akinek jut kalács, |
van, s van kinek nem jut kenyér, – |
éhezni, sírni, mondd, mit ér? |
|
Kínlódni… Mondd, voltál te éhes? |
Fáztál te is? Mondd, úgy-e fáztál? |
|
Ha nem éheztél, sohse fáztál, |
nem szólok hozzád soha többet, |
mit gondol a szegény előtted. |
|
De ha tudod, mily rút az élet, |
ha voltál valaha szegény is, |
hozzád küldöm imámat én is –: |
|
Ne bántsd a hóhér állatot, |
ajkáról azt a víg mosolyt! |
|
Add nékem! Adj pénzt, életet |
a sok-sok tétova szegénynek, |
egy kis értelmet a reménynek! |
|
|
Hazám, keresztény Európa!
– Harminc év vagy kétezer óta |
undorító, őrült világ ez, |
|
csitítja szóval, hittel, éggel, |
s maszatos lelkiismeretét |
szívnyalogató versikékkel; |
|
harminc év vagy kétezer óta |
hány eszme rothadt el szivében! |
– Hazám, keresztény Európa, |
mi lesz, ha majd magára döbben, |
|
mi lesz, ha újra földre száll |
a Megcsufolt és Megfeszített, |
s mert jósága, szíve, imája |
egyszer már mindent elveszített: |
|
lángszórókkal, gépfegyverekkel, |
bosszúálló angyalsereggel? |
|
Mi lesz, ha megjő Krisztus és |
új országot teremt a földön, |
s nem lesz több harc, se kard, se börtön, |
|
ha mennyei tiszta szerelmét |
s újra megvált, – ó, nem a jók, |
|
– hazám, keresztény Európa, |
túlélve időd szörnyü végét, |
elbírod-e még te az Istent, |
|
|
Vas-korban élünk, nincs mit menteni
Zendülj föl bennem, Isten, Eljövendő, |
zendülj föl újra, tompán, komoran: |
rázd meg lelkemnek alvó hegyeit, |
hogy lássalak, érezzelek, s ne csak |
semmiből épült bástya légy |
a tiszta ész üres tereiben. |
Kard kell: legyen lelked a kard! De rázz föl, |
mint mennydörgés a csöndet, mert csak így |
leszel valóság… Rázz föl és mutasd meg: |
test vagy és hús… Rázz föl, mert a lelked is |
csak így lesz kard, kezembe fogható! |
|
Nő, nő az ár… Ma nem hazák, – világok |
vonaglanak: zugaikban az Ember |
vert kutyaként nyaldossa sebeit |
és az idő korbácsa szakadatlan |
csattog a föld fekélyes tetemén. |
Nő, nő az ár; s csak rejtett ormokon |
élnek még őrök, kik tudják, hogy Új Nép |
születik a ma véres hamujából, |
Új Nép, melynek – midőn ítéletet mond |
elődei fölött –: minden szava |
félelmes és sötét lesz, mint a vas! |
|
A vas! a vas! megint vas-korban élünk… |
Vas-lelkek, -izmok… Vas legyen a vers is, |
hiszen a föld ragályos csontjai |
vas-dobokon verik már az Utolsó |
Itélet indulóit… Rajta! rajta!: |
nincs arany és nincs csillogás; az Ember |
undorodik saját lelkébe nézni, |
világ belső tükrétől… Rajta! rajta!: |
a síp torka barbár dalt csikorogjon |
sikítva és zörögve! Mért siratni |
a multat? – úgyis túlüvölt |
a csont- és vas-zene! – Roppant viharban |
bőg a Nyomor; nincs szép és nincs arany, |
nincs mult, nincs fény, nincs szín, nincs csillogás, |
– vas-korban élünk: nincs mit menteni! |
|
|
Altató dal
Valaki lóg véres kötelen – |
Jöjj, így, közelébb s dúdold velem |
Valaki lóg véres kötelen – |
Apád lóg azon a kötelen, – |
|
Figyelj csak, kicsi fiam! |
Erdő közepén lóg édesapád, – |
fegyver, katonák, és édesapád, – |
Elvitték, nem kell tudni, miért – |
|
Figyelj csak, kicsi fiam! |
Megnyúzták, azt sem tudta, miért, – |
Szép volt – emlékszel? – és szomorú, |
|
mint Krisztus urunk a fán. |
Tüzet gyujtottak alája, s apád |
|
ott sült meg élve a fán. – |
|
oly egyszerű, mint a halál! |
Apád kint lóg véres kötelen |
Apád kint lóg véres kötelen – – |
|
Nincs könnyem, kicsi fiam; |
Kiapadtak haldokló szemeim, |
|
de ne sírj te se, kicsi fiam! |
Erdő közepén, véres kötelen, – |
– Ne szólj, ne sírj, csak dudolászd |
|
Az eretnek tragédiája
(Robert Browning után, szabadon.) |
|
DEODATUS ABBÉ ELŐINTELME: |
Az Úr, kit mindig és sohase látunk, |
életteremtő örök Rombolás. |
Pallosvivő, kit rettegve imádunk: |
szivét nem árnyékozza változás. |
Igazság-arca iszap és korom, |
Kegyelem-arcát fátyolozza hit, |
nap-térdein nyugszik az irgalom |
s a bűn nyögi borzalmas talpait. |
|
S a bűn nyögi borzalmas talpait. |
|
|
|
Harmincezer páncélos szentvitéz közt |
|
harcolt Jakab a Jordán partjain, |
|
s ki annyi harc és baj és annyi vész közt |
|
megállt: megvette szultán Szaladin. |
|
Eldobta kardját, melyet oly vitézül |
|
s pogány vérben oly sokszor áztatott, |
|
és Kelemen pápa most büntetésül |
|
máglyára küldi ördög-Jakabot. |
(És itt lant- vagy cimbalomkíséret erősíti az éneket.) |
|
Máglyára visszük ördög-Jakabot. |
|
|
Bükkfaderékból bitónak kivágva |
nagy oszlop áll s alatta vár a rab. |
Hallod a Sátánt? Most is kiabálja: |
„Szeressük egymást! Ölni nem szabad!” |
Az Úr szavával az igaz erényen |
kacag a hithagyó… Öljük meg őt! |
Tuskót, hasábot hordjatok serényen, |
imádkozzunk és pörköljük meg őt! |
|
Imádkozzunk és pörköljük meg őt! |
|
|
Átkozott legyen a méh, mely foganta, |
és átkozott a mag, melyből eredt. |
A fenyőből könny csordul, gyönge gyanta: |
még a fa is sír, hogy eretneket |
éget üszökké… Tűznél hamarabb |
eméssze el átkunk e szörnyü máglyát! |
Nyakig födi már a sok fadarab: |
püspök urunk, csapd fejéhez a fáklyát! |
(Orgona: Gloria in excelsis Deo.) |
|
Gloria, és csapd oda a fáklyát! |
|
|
|
Mikor megkötözték, nem is nyöszörgött, |
|
de most forog s kidülled a szeme. |
|
Torkából szókat öklendez az ördög |
|
s száját perzseli a szavak szene. |
|
Jól tudjuk: ily undok halálra nem várt, |
|
bár iszonyat lapult tette mögött; |
|
most káromló ajakkal idézi Szent Pált |
|
s gonosz nyelve Krisztushoz könyörög. |
(Itt valaki keresztet vet.) |
|
Hallgasd csak: Mit mond Krisztus, az örök? |
|
|
Templárius Jakab, te megtagadtad |
Krisztust, ki lelkét érted adta ki; |
Templárius Jakab, Urad eladtad, |
s nem akartál érte vért ontani! |
– „Irgalmas Isten, téged vágy ölelni |
elmém, szivem és csontom és husom! |
Irgalmad szállt belém s nem bírtam ölni |
embert érted… Irgalmazz, Krisztusom!” |
|
Azt kiáltja: Irgalmazz, Krisztusom! |
|
|
Ki hiszi, hogy Isten fenyegető |
szava üres hang s csak szó az egész, |
mint kedvenc madarát etetgető |
lányka beszéde, hiú fecsegés? |
Azt mondja (s nem fél): Isten kegyelem |
s a bűnöst is megtisztítja az Úr! |
– Azt mondja: Krisztus szíve szerelem |
s ajkáról a vigasz rózsája hull! |
|
Rózsát kiván? Mindjárt fejére hull! |
|
|
Mert lábainál rózsát nyit a tűz |
s derekáig felnő vörös szakálla. |
(Igy járjon mind, aki az Égi Szűz |
zászlajáért nem kél bosszú-csatára!) |
Ne hallgassuk, mit mond! Hisz vigyorog, |
pedig ágyéka lánggal koszorús; |
arany férgek faldossák: már csorog |
zsírjával együtt combjáról a hús. |
|
Istenért sül le combjáról a hús! |
|
|
Nyílj rózsa! nyílj ki, tündöklő lepel! |
Rózsát kivánt: hadd tépjen egy utolsót! |
Szirom sziromra bomlik: lángkehely! |
Üszkös karók ágai bent a porzók. |
Harmat helyett a Sátán vére hull rá, |
szurok, kén s égő test fojtó szaga; |
ott ég Jakab: pokolháló borul rá! |
Nem nyílt ily szörnyü tűzvirág soha! |
|
Pallos az Úr, bűneink ostora! |
|
|
Mint Jakab sikoltott a tüzön át |
Ahhoz, kit imája megátkozott, |
Ahhoz, kitől megtagadva magát |
nyomorultan s örökre búcsuzott: |
– Hozzád könyörgünk, Mennyei Igazság, |
mentsd meg a bukástól fiaidat, |
de ha elbukunk, Végtelen Igazság, |
roppantsd le ránk is roppant talpadat! |
|
DEODATUS ABBÉ VISSZAFELEL: |
Isten, segítsd az elbukottakat! |
|
|
|
Testvérsiratók
„Im Jahre 1493 drang der Kardinal-Legat des Papstes Innozens VIII., Albert von Cremona, in das Thal Vallouise ein; die Waldenser hatten sich in eine grosse Höhle des Berges Pelvoux zurückgezogen. Der Vertreter des »Statthalters Christi« liess am Eingang der Höhle Feuer anzünden. Fünfzehnhundert Menschen, darunter Frauen und Kinder, kamen theils durch Feuer und Rauch, theils durch das Schwert um.”
(Paul Graf von Hoensbroech: Das
Papstthum in seiner sozialkulturellen Wirk-
samkeit, I. B. 93. S.)
„Tantum religio potuit suadere malorum!”
(Lucretius, I. 101.)
Testvérsiratók
Toulon előtt, hazája előtt |
|
Virrad, testvérek; a hivő |
|
S már várta a zsák, a fekete zsák, |
|
Marseille előtt loccsant a hab; |
|
S a tenger örök sírjába merült |
|
Tíz évig élt velünk; szelíd |
volt a szeme, arca fehér; |
fehér, mint ősz haja, csupán |
|
Padhoz láncolva húzta velünk |
|
De erősebb vár a mi Istenünk, |
|
De sós hab marja husát s a víz |
|
És sírja se lesz és sírni se fog |
mi siratjuk csak, de siró szavunk |
|
Mi siratjuk csak, de siró szavunk |
mily gyönge e hang! s mily zord, süket |
|
Zord és süket, és méhe vak |
ezer iszonyú szörny, százkarú |
|
Korallok és szivacsok között |
fekszik majd teste; moszat |
tapad ősz hajához s karjait |
|
Kirágja szemét, foszlós tetemét |
csontját benövi rút vízi-növény, |
sok inda, nyulós, sima ág. |
|
Lassú temetés lesz; zord, süket |
hol az ár s a szörnyek gyomra a |
|
Lassú temetés… Zord, süket a víz, |
de a kín, az a kín, de a csont, az a csont |
csak a bosszút várja, mert |
|
termékeny a mártírok pora |
görgette csontokból valaki, |
|
Testvérem, az Úr szent és igaz, |
bosszút ne várj, az itélet övé, |
|
Hallgasd a szíved, a szeretet |
|
Virrad, testvérek; a hivő |
|
|
Emlékszel még, testvér, Provence |
kunyhónkra, falunkra s a határ |
|
Emlékszem, igen, falunkra, és |
de emlékszem Cambrai s Toulouse |
|
Emlékszem a jókra, a szegény |
az urak, katonák és püspökök |
|
Valdóra, apostolunkra, aki |
s meghalt a máglyán; – très-chrétien |
|
szolgálták Urbánt és Kelement, |
kik Krisztusért, a Krisztusukért |
|
vért sír miattuk századok |
de zsiros fülüknek milliók |
|
Tudom, hazánk gyümölcse, bora |
s levegője méz-üde, friss, |
de emlékszem az urakra és |
|
Szegények voltunk, de szabadok, |
lánc s korbács nem gyötört; |
sátrunk az ég volt és nyoszolyánk |
|
mig a fölhasadó barázda belénk |
|
s midőn a munkás nappal után |
megrészegitett az erjedő, |
friss trágya nehéz szaga. |
|
Vidám nappalt hozott az éj |
|
Ajkunk Istent s Isten fiát |
|
Róma üzent: Csak a pap szavát |
|
Róma üzente: Kard s kereszt |
S mint egykor Urunk, nyögi most a kereszt |
|
És van, aki nem nyögi, mert a föld |
és van, aki nem nyögi, mert a víz |
|
s korallok és szivacsok között |
fekszik, mint Textor; iszap |
tapad ősz hajához s karjait |
|
s nappal pecek feszíti szánk, |
|
egy este Vallouise körött |
|
Ősz volt, november… Gyönyörűbb |
|
S reggelre dél s nyugat felől |
|
Széttárta véres szárnyait |
tüdejéből tüzet és halált |
|
„Kiválogatja övéit az Úr!” – |
s kétezret gyilkoltak le ott |
|
Aki bírt, menekült, hegyen át, vizen át; |
gyalog, kocsin, de este már |
|
Elakadtak: az út erdőbe vitt; |
„Föl a Pelvoux-ra, aki él!” |
|
Sok ott maradt, sok elveszett; |
tapogattuk a fákat; a hold |
imbolygó, tétova seregünk |
|
nyargaltak előre, tovább; |
s mögöttünk egyre közelébb |
|
A vén Pelvoux erdős derekán |
– „Álljunk meg itt, várjuk meg itt |
|
Nyirkos homály, kongó üregek; |
és fénye bagolyt riogatva furán |
|
Textor meg én, s ti, többiek, |
csönd volt, éj volt; és szótlanul |
|
Elbújt a hold, nem törte át |
|
De mi láttuk a keresztesek |
|
Nem bújtak az éj felhői mögül |
|
De csillagok égtek a földön: a |
|
Vártunk, vártunk; komor, sötét |
s testünk-lelkünk átjárta az |
|
Megjött az álom, a pillacsukó, |
tizenötször száz lelket ölelt |
|
Mi őrt álltunk; csönd volt; odabent |
árnyból rajzolva a sziklafalon |
|
|
Mi történt ezen az éjszakán, |
kín égette agyamat s a Zavar |
|
Nyöszörögtek a fák, vergődve, mint |
s szemünkben meglengette vörös |
|
Nyöszörögtek a fák (a hegy tetején |
és kérgük alól – vagy a föld alól? – |
|
Szemek villogtak a bokrok alatt, |
vad táncba kapott az avar; |
borzongva figyeltük, mit dalol |
|
Embert látunk, táncot járunk |
|
tűzzel-vassal, vad haraggal |
|
ölt vagy ölték: nem marad meg |
más belőle, csak a csont. |
|
földön csúszik, égre néz; |
isten férge, ronda férge: |
por, mig él, aztán penész. |
|
Embert látunk, táncot járunk |
|
Rajta! rajta! Itt az Ember! |
|
Itt az Ember, most megöljük! |
|
Nincs ma nála semmi fegyver: |
összetépjük, összetörjük. |
|
Nem szökik meg most előlünk: |
fogunk csontján köszörüljük. |
|
Rajta! rajta! Barna szőrünk |
|
most hagyják itt az életet; |
még egyszer látják a napot, |
holnap nem lesz itt csak halott. |
|
sírva várunk, sírva állunk |
|
most hagyják itt az életet; |
még egyszer látják a napot, |
holnap nem lesz itt, csak halott. |
|
– Most felriadtunk, hirtelen… |
Hajnal volt, szép, szomorú, |
de messze még sikoltozott |
|
Mi volt az? Álmodtunk? Mi volt |
az a Tűz s a sok éji Hang? |
(Rémült szívünkön a borzalom |
|
Minket sirattak a Fák s a Hegy |
Ki mondta, hogy holnapra már |
nem lesz itt csak halott?! |
|
Zörrent az ág: mókus!… Keleten |
a hűs harmat – érezte kezünk – |
|
A fáklya a barlangban nagyot |
s helyén csak szőke parázs maradt, |
|
Fölkelt a Nap… Ily szent ébredést |
|
Ragyogó aranyfák: ágaikon |
|
Ősz volt, november… A friss levegő |
körülfolyt, mint puha hab, |
s Istenhez ölelt egy végtelen, |
|
Meghalt szívünkben a rettegés |
s lelkünkben a kín, a tövis; |
éreztük: szótlanul velünk |
|
Feledtük a véres multat és |
ajkunk Istent s Isten fiát |
|
hogy: Istent és Isten fiát |
|
|
Tirilí-tirilí: fuvolázta vigan |
a pacsirta fejünk felett; |
és láttuk az olasz határt |
|
A keresztesek nem törtek elő; |
– „Megúnta talán a gyilkolást |
|
Ősz volt, november… Gyönyörűbb |
Napban ragyogott a hegyoldal és |
|
Ezer színben ragyogott a lomb, |
|
Lobogott, igen, s szebben lobogott |
|
Eltelt a nap s egy csöppnyi remény |
– „Halált jelent ez a hallgatás, |
|
Ezerötszáz lélek szótlanul |
volt sírnivaló, de egy se sírt, |
se vén, se nő, se gyerek. |
|
Leszállt a Nap; búcsúsugara |
|
Bent a barlangban elbucsuzott |
|
A sötétben furcsa állatok |
nyöszörögtek a fák; egy nagy denevér |
|
Kigyúltak a csillagok; a fák |
|
Kigyúltak a földi csillagok is: |
|
Virrasztottunk; csönd volt; odabent |
árnyból rajzolva a sziklafalon |
|
Vártunk, vártunk; komor, sötét, |
s megindult – (azt hittük) – megint |
|
De nem árnyak… Vas-sisakos katonák |
jöttek, – kezükben csóva, kard – |
|
Sokféle vasuk zörgött; a fény |
s elállták barlangunk előtt |
|
Kint lárma, robaj, fejszezuhogás; |
|
Isten s Istennek szent fia, |
ments meg! maradj velünk! |
|
És hirtelen egy tölgy, óriás |
recsegés, – aztán csönd… (csak a bagoly |
sírt föl: – Tuhí – tuhú!) |
|
Utána a másik, a harmadik |
S egyszerre láng csapott fel a |
|
Lebbent a szél s becsapott a füst |
a vörös lángtorlaszon át. |
|
Úgy látszik, az ég nem hallja meg, |
|
Testvér, ne vétkezz! Tudja az Úr, |
|
Tudom én is: az, hogy a kín legyen |
|
Áradt a füst, fojtó, nehéz; |
|
És sok gyereknek az anyja keze |
|
Kintről nyomták befelé a tüzet: |
– „Itt egy se jön élve ki!” |
S kacajukra visszamorogtak a |
|
Áradt a füst, a könnycsikaró; |
pattogtak a tűz-darazsak. |
Oltsd! oltsd! – Mivel? – Menekülni! – Hová? |
|
Áradt a füst, a torokkaparó; |
|
Sok a tűzbe ugrik s úgy keres |
könnyebb s gyorsabb halált. |
|
Elfordul a férj, nem nézi, hogy |
|
Másfélezret fojtott meg ott |
|
Izzott a föld és hasadozott |
tűz, láng, ropogás, vér és zokogás, |
|
Végül Textor s mi, többiek, |
|
„Ó Istenem! szabad ég! levegő!” – |
Katonák, fény, sok vad ököl; |
még láttam, a füst rőt oszlopa, hogy |
|
…Kard, csörgés, dulakodás… Szemem |
egy perc – és lelkem ott lebegett |
|
|
Tizenötször százból tizenöten |
|
És minden évben egyet közülünk |
|
Textor meghalt. – Utána kit |
váltasz meg, Örök Szeretet? |
|
Ma már csak négy rab húzza tovább |
|
Tíz éve nem láttuk hazánk |
|
Tíz éve fogott el Pelvoux hegyén |
„Gályára velük!” – Törvény s bíró |
|
Tíz éve adott el – (azóta itt |
tíz éve adott el gyilkosunk |
|
gyilkos dobott be gyilkosok |
|
nappal pecek feszíti szánk, |
|
Gályánk Kis-Ázsia partjain és |
temető a tenger, zord, süket, |
|
Imádkozunk, halkan, de imánk |
|
Mily gyönge a szó! s mily zord, süket |
|
Ágyékunkon pár rongydarab, |
padunk alatt bűz és mocsok |
|
Vályuban dobják este elénk |
– „Disznónak több jár; a rabok |
|
S ha kifáradtunk, ránk fröccsen a |
hajóstiszt vad dühe: Húzd! – |
S horgas korbáccsal tépi föl |
|
Mi imádkozunk, de a többi rab |
|
Csak ugatnak, mint a kutyák: Hu-hu-hú! |
míg nyelvük messze kilóg. |
|
Rothadnak, élve, mint a barom; |
|
Ki tudja, testvér, nincsen-e |
|
A hajón, a vizen és mindenütt |
csak a poklot látja szemünk. |
|
Megáldott minket mind a két |
|
És lessük, lessük a halált, |
minket is vár majd fekete zsák |
|
És elmegyünk Textor után: |
és minket is elnyel az óceán, |
|
Korallok és szivacsok között |
fekszünk majd: zöld moszat |
ragad ősz hajunkba s karjaink |
|
Kirágja szemünk, foszlós tetemünk |
csontunk benövi rút vízi növény, |
sok inda, nyulós, sima ág. |
|
És a legutolsó rab fölött |
ha loccsan a hab s széles gyürűk |
|
Lassú temetés lesz… Süket a víz, |
de a kín, az a kín, de a csont, az a csont |
csak a bosszút várja, mert |
|
termékeny a mártírok pora, |
|
Testvérem, az Úr szent és igaz, |
boszút ne várj, az itélet övé, |
|
Hallgasd a szíved; a szeretet |
|
Testvérek, megvirradt; a hivő |
|
|
|
Isten
Madách Imre emlékének
Lobogó folyamok zuhannak az éjszakába. |
Jöttem: a végzet bélyege homlokomon; |
roncsok s hullák hinára ölelte-karolta a lábam |
s hajamba tapadt a korom. |
|
Roncsok s hullák között, vergődve, tüzek, dorongok |
őserdejében, a rémület útjain át, – |
vas-talpam előtt recsegett s leszakadt a sorompó: |
dübörögve rohantam a hídakon át. |
|
Jöttem. – De ki tudja, mikor? de ki tudja, miért? és |
honnan?… Senki se tudja és én se tudom… |
Kis gyermek voltam: nagy a világ és minden nap csupa kérdés, |
csak válasz nincs sehol sem a hosszu uton! |
|
Kis gyermek voltam az angyalok édenében, |
kis gyermek… – Álom? vagy talán virág? – |
Anyám a vadorgona volt s ezernyi kék szemében |
harmat csillogta: Maradj, odakint nyomorult a világ! |
|
Nyomorult a világ, – suttogta, a szélbe zokogva virágát, – |
és emberek élnek a távoli partokon, és |
megrothad a föld meg a víz, ahová ember teszi lábát, |
mert mi vagyunk az öröm s az ember a szenvedés! |
|
Kis gyermek voltam… Voltam!… Azóta bejártam a földet, |
s bejártam a végtelen, árva időt; |
pihenni akartam s elsorvadt alattam a zöld gyep, |
kérdeztem s döngve bezárult a kapu a válasz előtt. |
|
Élek s meghaltam ezerszer… ezerszer!… S mikor letekintek, |
világokon át, a vad Ázsia bérceiről: |
lábaimat csapdossa a vízözön és szemeimben |
kráterek gyomra hasad föl, amint lángtorlaszuk ég fele dől. |
|
Meghaltam ezerszer… Asszír katonák vasa járta a mellem, |
az Égei-tenger száz lánya csókolta homlokomat, |
beduin sátorban aludtam a táborok őrtüze mellett |
s zöld jéghegyeken lila fényben ölelt magához az északi nap. |
|
Meghaltam ezerszer! ezerszer! és élek: az ősi gonoszság |
habverte husomba uj életet lehelt; |
szétrágtak a hangyák s pap bűvölt igazi rosszá, |
mikor csontjaim fuvoláján megváltást énekelt. |
|
Szétrágtak a hangyák s a fák erein felütöttem az erdők |
smaragdkupolája fölé haragos lobogóm, |
és éltem ott, hol párduc üvölt és ezüst Niagara mennydörg |
és Grönland síkjain is, hol örök-hidegen szikrázik a hó. |
|
És láttam a Bábelek zűrzavarát, és később, – mikor az indák |
halálszövevénye befonta, – öleltem üszökvert romjaikat; |
szamojéd szánkón s néger kanoén suhantam; láttam az inkák |
aranypalotáit s ültem a szaharák pálmái alatt. |
|
Porcellántornyokból sivatag tengerbe zuhantam alá és |
rettegtem a tárnák fekete vihederét, |
csákányomat kicsavarta kezemből a sárga halál és |
dalolva röpültem a kék habokon datolyás szigetek elé. |
|
Csodáltam a csodálatos ég tüzeit és míg az apokalipszis |
tűz-asszonya csókolt, fák fölött, majmok közt volt tanyám; |
de mindenütt elért a kín, sorsom szele bárhova vitt is: |
keresztre feszített a tömeg s lefejeztek a Grève piacán. |
|
Lefejeztek s bennem a halál új életbe hajolt át, |
szívós inakból kötve-bogozva lelkem szövetét: |
a fejem hegy lett és kő a husom s torkom hulláma az orkán, |
mely évezredek ekéivel a föld testébe tép. |
|
És nőttem, nőttem, mint az idő, áradtam… – jaj, de éltem! |
és élni: ki tudja igazán, hogy élni mily iszonyu kín! |
És néha zenét hallottam és – agyrém! szférák zenéje! – |
egy percre feledtem az életet, ha orgona nyílt odakinn. |
|
Fegyenc voltam s ha orgona nyílt, én voltam a tő, az illat, |
én voltam az ág, a gyökér s a szín virágon és levelen; |
én voltam a szél, mely gyógyitó harmatot áldva hullat, |
a napsugár s a tavasz meleg borzongása: szerelem! |
|
Ó szerelem! beteljesülés! termő nyár! ősz gyümölcse! |
Kétely, mely bennünk sustorog süketen és vakon, |
hogy a megvetés börtön-falán is keresztülüvöltse: |
Ébredj, bolond! ébredj: idegen hernyó rág álmaidon! |
|
Zúgott az idő és városok nőttek s pusztultak a porban, |
és láttam: minden cél üres és minden vágy szomorú, |
én voltam a diadal s mikor győztes homlokra hajoltam, |
csókom nyomán fekély fakadt vagy töviskoszorú. |
|
Zúgott az idő és századok forogtak le az égen; |
zúgott a világ, csikorogva vítt vas-csörgető tusát, |
s nem látta, hogy a holt milliók rothasztó rozsda-vére |
testvér-sebeket mar a hazák életpiros husán. |
|
És fölharsant a béke dala, a kereszté és a fényé, |
az új Marseillaise szent tüzén kigyúlt a csipkebokor; |
üvölt a gonosz: Nézd, új jakobínusok állnak a Volga vizénél |
s már csattog az ostor, az új urak ostora, csattog az új rabokon! |
|
Új rabok! új éhség! új börtönök! – Újra hiába |
zökkent régi sinéről ujabbra a régi világ: |
új függönyök mögött pereg az Ember Tragédiája |
s üres egekbe vezérli a bűn a szeretet dalát! |
|
Én voltam a bűn és a szeretet, én voltam a rab s a korbács, |
én voltam az ember, az állat, a te meg az ő; |
én voltam a pénz, a nyomor, az áldozat s a mordály, |
a színpad és az aktor, az élet méhe meg a temető. |
|
Én voltam a régi és az új, a gonoszság és a jóság, |
az árnyék és a fénysugár s a sugár zománca, a szín, |
én voltam a lényeg, az űr s az örök hiábavalóság |
és milliók torkában én voltam az emberi kín. |
|
Isten vagyok én, de céltalan, és szenvedek egyedűl és |
üvöltő máglyákon ezért égetem el magam; |
én vagyok a kényszer, a gyötrelem, s a kényszerszülte tűrés; |
a cél, s legjobban én tudom, hogy mennyire céltalan. |
|
Magamat siratom, magamat temetem, magamat üldözve bolyongok, |
mint fadöngető elefánt és vízlakó parány |
és nem tudom elválasztani lelkemben a jót a gonosztól, |
mert nincs egyensúly mérlegemen, nincs mérték és arány. |
|
És próbálok és szenvedek és nem lesz semmi sem úgy, mint |
akartam: minden alakom s tettem hóhérkerék; |
kettő vagyok én, kettőben-egy, s ha e kettőt összegyúrni |
próbálom, sustorg vad tüze, mint lombikban a rossz keverék. |
|
Jöttem, de ki tudja, mikor? de ki tudja, miért? és |
honnan? – Az űr iszonyú s örök útjain át!… |
Tény, tett, való: mind puszta szó; üres játék: a kérdés |
új kérdések s okok örök létráin a semmibe hág! – |
|
De majd egyszer megállanak a folyók az éjszakában |
s beomolnak a századok riadt szakadékai homlokomon; |
szétporlik a fény és megfagy a tér, nem moccan többet a lábam |
s kioltja agyamban a gondolat tüzét a hideg korom. |
|
És megpihenek, ha szétterül merev síkokba az ég és |
a tornyosodó csönd eltakar minden kaput s utat: |
megpihenek, ha kiömlik az anyagba zárt sötétség |
és a mozgás csiráiban megmermed az öntudat. |
|
|
|