XXXVII. Örök tavasz

Örök tavasz és te, örök tavaszban dobogó föld, örök szerelmesem, – előttetek ledobom emberi álarcomat s magamba sülyedő lélekkel, talán léttelen, de boldog nyugalmatok életnél több s nagyobb fenségébe temetkezem… Feloldom testem e roppant álom küszöbén: csontjaimat záporok könnye mossa fehér kövekké, húsomból kövér hangyák zsibongnak elő, hangom esti tücskök dalában őrzi bánatom s örök lelkem, e rémülettelen belső szélcsönd, örök időkön át forgatja örök álmain keresztűl az istenség mágikus tereit.