XXXV. Barátaim, ti fák

Barátaim, ti fák és nemes erdők, sorstalan érés szenvedélytelen gyermekei, kik mozdulatlanul s rejtett szemekkel vizsgáljátok a sűrűitekben járó idegent, a féreg-embert, – óh fogadjatok testvéretekké engem is!… Nekem nem kell a durva tények szögletes zaja: nagyobb, tárgytalan szeretet zenéje bennem örök szivetek kényszerű csöndje, mert nem közönyös szemmel nézem a forgó évszakok mindig különböző és mégis-egy, örökre névtelen szépségeit. Én ismertem a ti nyelveteket; előző életemben én is azt beszéltem, és ha elfeledem is –: tudom, hol a föld jós köldöke és nagy hallgatása ma is ismerős. Közétek vágyom, – óh fogadjatok testvéretekké: aki menekül innen, csak jobb s más életet keres. Nem gyáva a halott, csak tudja, hogy minden fűszál értelmes intelem s arasznyi létnél jobb a gyors halál; tudja: köztetek lesz élete tisztább mint a való és valóbb mint az álom.