XXXIV. Torzonborz fekete állat

Torzonborz fekete állat, iszonyú karokkal, iszonyú fekete medve-karokkal, fetrengtem a jajgató füvön s szaggattam a tölgyek menekülő gyökereit; aludtam, mint bányában a kő, aludtam, mint vasban a mágnes, aludtam, mint bennetek a Rémület. Jobb volt, barátaim, jobb, igazán, jobb volt a testnek örülni, testemnek örülni, ezer testemnek, medve-öntudattalan; már únom a lelket, a finom s ravasz észt, – jobb volna kergetni messzire-döngő szeleket a lusta mezőkön, és zengeni, mint a vízesés, és szállani, mint a golyó száll, meredek sziklák között zuhogni s száguldó harsonákkal a csöndből kitépni a láncravert visszhangokat… – Óh nyomorultak, tudnátok csak mennyire megvetlek mind titeket! Megvetlek, én: igaz Ember, megvetlek, én: igaz Állat, torzonborz fekete állat, ki éhes fogakkal, iszonyú fekete medve-karokkal hempergek a porban, a fényben s szeretem a földet, az isteni testet: Millió villám csatázza értem s velem a Szent Csatát s millió mennydörgés ujjong szavaimból: Győzelem!