XXXIII. Komoly s nehéz szavaid

Komoly s nehéz szavaid úgy világitottak mint Kalchedon topáza ujjadon. – Azóta más hitre tértem. E kevély öntudatosság, e pontos, ésszel-épített élet – (te mondtad a büszke szót) – gyöngébbnek bizonyúlt a földi öntudatlan csiráknál. És a föld csirái napfényre törtek bennem. Ez a fény kicsattog örömeimből: friss kalászok, rétek, erdők nőnek szememben; a bozontos tölgyek izmát karomba loptam; hangomat barlangok öble hömpölygeti Attika sziklás partjain túl. Nem maradok veled; patás kentaurokhoz indulok a vadonba s a mezei nők víg lakában este cimboráimmal a tűznél leheveredve telt tömlők és duda mellett dalolok nekik, én, kacagó Dionysos!