XXXII. Bizony, barátom, hasztalan

Bizony, barátom, hasztalan volt minden. Az örök hegyek türelmes homlokán megint tavaszi díszt öltött az erdő. Istenek szerszáma, szócsöve voltunk mi eddig. S látod? –: belemarnak újra már a duzzadó talajba az ekék szent fogai; kolompos ökreit napos dombokra tereli az izmos hajcsár; kalmár nép zsibong az útakon: kiirthatatlan nő az ember és a kis virág. Érzed, mily idegen nekünk a föld? Az égi hang elnémúlt és bennünk is néma már a kürt, az isten kürtje: elvesztettük a hiú csatát. Szemünkbe hullt a napfény s összetört; nem érdekel már semmi, semmi… Nem baj! Én is azt hittem: csak én jelentek, én vagyok az érték. Jőjj ma még velem, jőjj, látogassuk meg a változatlan istenek oltárait s hallgassuk, hogy dobog föl a mezők munkás szivében a csirázó öntudat. Ne hidd, hogy elveszett az igazi csata: talán az égi hang csak uj és jobb fegyvereket parancsol gyengülő kezünkbe. Jőjj, és holnaptól kezdve legyünk mi is egyszerű emberek, mint ott azok, akik a friss venyigét kötözik s kiket Ananké ujja véd.