XXX. Oly súlyos felhők

Oly súlyos felhők ülnek az egen, hogy csak a gyermek ártatlan szeme lát föl a csillagokig. Nem a szótlan- feszülő dac köti le ajkainkat, – a hitetlenség, a fáradt közöny! Árnyak, a némaság fegyencei vagyunk; s nézzétek csak, barátaim, arcunk mennyire álarc!… Tétován lengünk a szélben, szélkakasnak is elromlott, lelketlen vasdarabok. Jön s megy az idő: megint ránk öregszik egy ujabb év, az undor s szégyen éve. Mi lesz az uj? Uj undor, újra szégyen. Beláttuk: remény és reménytelenség, jó s rossz itt egyformán felesleges. Óh, a remény már útált unalom: annyiszor megcsalt, hogy magunk szeretnők agyontaposni, – úgyis hasztalan rágja lelkünkben pondró-útjait. Óh, a remény is… Nem volt az remény, csak kényszerű önámitás: Vele akartuk menteni a megmaradt semmit a cifra, úri rothadástól. Van még remény; ott kint! – De azok is kik letépték: visszasírják hazájuk láncát s úgy szónokolnak, mint a pap, ki alacsony hasznot húzva istenéből minden szavát üres szivekbe szórja. Néha bitang szelek kószálnak, a fáknak távoli híreket mesélve: Haragos tornyokat dobál a tenger, Csikorognak a hegyek s északon újból csalóka szivárványt ragyogtat a vörös sarló és a kalapács. – Senki se figyel szavukra… Ha jön még valaha tisztulás: a Föld, az áldott Anyaföld indúl meg, s harca a Béke szent harca lesz s ez a harc lesz a végső! De addig? Addig rothadunk tovább az az időt-csúfoló, megőrült időben. És meglehet hogy egykor igazunk lesz és meglehet hogy nem lesz igazunk; s az is lehet hogy sohasem kerűl sor igazunkat bizonyítani, hisz minden késik… késik… Alszanak az elcsigázott testek és mezők s már megszokták: a tegnap iszonyú nyomora iszonyúbb holnapra döbben. Nemrég kíváncsi éjek s feledékeny nappalok hallották panaszainkat; ma már szomorú pillánk meg se rebben, oly arcátlan-egyszerűen esik meg, mit hihetetlennek hittünk… A legjobb semmit se várni… Csak dolgozzanak a fekete fejszék: a porba hullt tagokból vér nem dől, nem is szivárog, – vér, melyről azt hitték valamikor, hogy boldog jövendők biztos záloga. Súlyos felhők űlik meg az eget és csak a gyermek ártatlan szeme lát csillagot… Körülöttünk a bátrabb börtönbe-láncoltat testvére őrzi: vasbilincset a testvér vasszurony… A sápadt csüggedés fegyencei vagyunk és tétován lengve a szélben tudjuk hogy itt minden fölösleges s meghallani se merjük a varázs- szót: Elromlott minden; kezdjétek újra!