XXIX. Szomorú testvéreim

Szomorú testvéreim, emberek, ős Róma száműzött gyermekei, – ne várjatok föltámadást s reményt! Vonúljatok pogány barlangjaink mélyébe, koszorús ormok közé, megőrizni a régi, üldözött istenek utolsó oltárait, s átkozzátok a zsoldos Stilicont, ki, a Caeser szavára, elfogott barátainkat leölette… Itt sárkányfogak helyett a butaság magvaiból kikelt nép most az úr; most a bozótban kard és tőr leselg, most veszett farkasok tanyáznak a faluk alatt és partjaik között vonaglanak a megréműlt folyók. Nunc ad bella trahor… Keserü szél döngeti az ég rothadt kapuit, hegyek ülnek atyáink sírjain, embergyümölcsös erdők sikolyát kifáradt visszhangok hömpölygetik szivemre s hullák verdesik a vén hidakba szétdorongolt fejüket. Minden hiába… Nem löki a sors jövőbe a multat és a jelent; hiába lelketek hervadt hite s a szemetekből síró gyűlölet. Gyöngék vagyunk és földünk hasztalan próbálja törni zordon kapcsait; meghalt a nagy Pán, a világ fölé felnőttek az őrület árnyai és a diadalmas kereszt fölött nagy hullámokat ver az éjszaka. – Nunc ad bella trahor… Tanácsomat fogadjátok meg és e levelet égessétek el az oltár tüzén s ne feledjétek el Rutiliust. Mire szavam hozzátok érkezik: piszkos szerzetesek és a zsidó isten zörgő katonái között én már Gallia útjait rovom.