XXVIII. Ősz van

Ősz van, a régi, a tavalyi ősz s e furcsa ősz mindenben megzavart. Tetszik nekem. Szétnézek, látom, érzem: sokaktól és sokban különbözöm s most nem tudom, hol végzem útamat. Nem értem a világot, – azt hiszem, nincs célja; …miért is volna? – És ami értelmet magam képzelek belé: nem értelem, csak szokott tévedés lesz. Legjobb, ha, – nem törődve semmivel – gyermeki biztonsággal követem dajkám s tanítóm: ösztönöm szavát. Ősz van megint… A jókedvű rigók torkából még az augusztus rikoltoz s itt-ott nagy lepkék villognak, – de engem hív már a születés s az elmulás tavasszal víg és ősszel szomorú anyja, a föld, kinek titkaihoz nem ér el ember kutató keze. Ősz van… A szél könnyelmű suttogása ős legendákra tanítja az erdő figyelmes bokrait s évszázadok óta köztünk kisértő szellemek fájdalmát-örömét mesélgeti… Ősz van… Az évek szele hordja az egymás-fölötti rétegekben alvó sirokra a feledést s a közönyt… Fáradhatatlan felhők görgetik az égen lomha lavináikat… Párás a fény… Szárazabb zajjal csúsznak egymás fölött a tó hullámai… Ősz van… Sötét barlangja hüvöséből előjött már a szakállas szatír s a napsütötte pannón dombokon – barátként mellém heveredve – némán hallgatja az öregedő napok lombzörgető, fáradt lépéseit.