XXVII. Miután kitagadtak

Miután kitagadtak, miután gonosz szavak s szemek fúródtak át a levegőn felém, s a hiúság engem is majd megölt: a növekedő nappal együtt, a bitang tervek s a léhaság elől, kiszöktem a munkás Halál terített asztalaihoz, a temetőbe. Nem meghalni – (óh, talán van még, és lesz is fiatal erőm, magas céljaimat követni!) – nem meghalni, csak komolyságot tanulni s megszeretni a multban s jövőben legnemesebb Senecát. Már jártam itt, tíz évvel ezelőtt, – szelíd s ügyetlen kisfiú. – Gyümölcse bíboros csöppjeit így hullatta akkor is szegény nagyapám sírjára a meggyfa… Falusi kövér szelek dagasztották a lombokat s – emlékszem – vén kutyánk lelkes szemeiben ilyenkor titkos szigorúság ragyogott… Most harmatos a hajnal és zsibonganak húsomban az erek; duzzadó friss öröm a friss világ; darazsak arany pontjai szikráznak virágról-virágra. Az örök s ártatlanúl buja természet kap belém: Légy jó, élj és örülj! – biztat az anyaföld, A hír a csontoké! – suttog a tört kereszt; és mint tíz évvel ezelőtt, bennem ma is régi és új világok lelke működik, mert az élet arcának ráncai mögött én tegnap láttam már a holnapit.