XXVI. Sokszor bizony csüggedni látlak

Sokszor bizony csüggedni látlak és veled csüggedek én is sorsomon. Bennünk lakik a kétely s levegőbe- porló percekké őrli napjainkat, mert ha, a multba látva, sejtjük is, hogy évezredek szellemei járnak kísérteni agyunkba, – sohase bízunk eléggé a jövőben. Szomorú zsibbadás ez a sors, de legalább tudjuk: nem éltünk egész céltalan s nem járunk úgy, mint a gőgös fa-isten, kit télre feltüzelnek: örökös kételyünk írja szemeinkbe: „Első tudás: tudni, hogy gyengék, – második: tudni, hogy mégis hasznosak vagyunk.”