XXIV. Nem futni

Nem futni, – szép lassan kimenni az időből, folytatni, napra-nap, a lassú meghalást; igen, csak ez jutott nekem, mert én tudom, – (sokan tudják) – hogy az életben akadály a lélek és a szellem. Gyötrelem az öntudatra-ébredés: sehol se lát célt, melyben hinni érdemes. Ha nyújtózhatnék, öntudatlanúl, a fodros füveken vagy ha paraszt ekék nyomát követném s egyszerű emberek közt pihennék, amikor zsongó méhkas a májusi akác s a föld szívéig ledobog a Nap fullasztó gyönyöre, – csak sejtve és nem tudva: a világban mennyi Szép lakik, – óh nem illetnék ajkamat a céltalanság fájó szavai és nem érezném, hogy fölösleges vagyok magamnak is. A köznapi robot nehéz, de megnyugtat. Nekem üres a lélek s a test alacsony: soha nem fogok igazán örülni, mert antik romok s modern igéretek között a beteg századok fölé szivárványhidat építve szavam hitetlenség szava s gondolatom a halál csiráival születik.