XXIII. Aranybarázdás ég

Aranybarázdás ég s te, a világ bástyáiról lenéző Helios, mondjátok meg, kihez forduljak? Óh, van-e, ki céltalan bánatomat elcsöndesíti?… Úgy fáj most a friss hajnali szél gondtalansága és a madarak jókedvü éneke! Engem gúnyol e szikrázó derű: talán megtudta, hogy csúf és gonosz bűneim szennye egész belevénült, belesötétedett lelkembe, – hisz iszonyattal és undorodva dob félre magától, aki csak megismer. Óh jaj, hová fussak az emberek fürkész szemeitől, s ha megzavar a mások mosolya s kétségbeejt az önmagának elég anyaföld egyenletes nyugalma –: jaj, hová meneküljek e gyönyörű tavasz megfoghatatlan szépsége elől?!