XVIII. Elcsalta a dalok anyja

Elcsalta a dalok anyja, a Föld, és a dalok apja, a Pásztor; elcsalták, messze, s azóta szivemben naptalan árvaság s a bánat visszhangja sikoltoz. Elvitték ifjú vágyai, mert nem tudja még, hogy az ifjuság haragos-tüzes ércét hideg karddá veri a férfi. Messzekiáltó szelektől dagadoztak a vitorlák és nemsokára örökre eltakarta előlem a tenger domboru háta. Nyugtalan szemei messze előreröpűltek s a nádboritotta Nílus partján már tegnap este látta az idegen csillagokat, már látta Itónia koszorús oltárait, már látta s az ídai lankán heverésző szőke leányok ibolyaszemét s hallotta a szépszarvú tehenek sötét kolompjait. – Elvitték ifjú vágyai, elvitték, messze; s azóta szememben szétporlik a nap tüze, hangos szivemben éj és érthetetlen bánatok visszhangja bujkál.