XVII. Szebb vagy a szép tavaszi napoknál is

Szebb vagy a szép tavaszi napoknál is, de szavaid, barátom, hidegek, mint a vas, és még az éjszakáknál is ijesztőbbek. Minden este megölellek álmaimban, – te nem is tudsz róla. Nem is tudod, mennyire szeretem okos szemeidet. Azt szeretem benned, amit nem akarsz nekem adni, szeretem tiszta szemeidet és lelked sötét hárfáit, mert az örök szomorúság nyugalma sötétlik bennük, mikor a Megismerhetetlen ajtait nyitogatod előttem. Régóta enyém vagy. A Hegyen is te beszéltél velem. Sokáig elvesztettelek, azért lettem az örömök özvegye én is. Most újra tiéd vagyok. Hallak. Rád figyelek, de még csak félve és kissé tartózkodóan, mint a virág, mely a februári nap simogatására nem mer egészen kinyílni.