XV. Tavaszba öltöztél

Tavaszba öltöztél s hogy éjszakáim érzéketlen és gondolattalan ürességét kitöltse, – lobogó hajad a friss Napba fölzuhogott és kebleid hullámzó tüze úgy átsajogtatta életem halott országában a dombok és hegyek dermedt husát, hogy már személytelenné nőttél lelkemben: koldus szemeim csak szégyenkezve s értelmetlenűl nézik emberen-túli távolokban nagy szemeid alázatos hitét.