XIV. Sötétedik

Sötétedik… Láthatatlan tücskök ültek ki kunyhónk elé és elhallgattak a távol zuhogó fejszék. Ma az utak is összebújnak az erdő bozontos mellén és lélegzetét visszafojtva hallgatózik a meztelen levegő. Érzed az esti virágok izgató simogatását? (Most lehellik lelkünkbe illatos testüket a rétek.) Kezünkben a szerelem édessége csókolózik, mikor ujjaink véletlenűl összeölelkeznek s minden tagom külön megrészegűl, ha hosszú-hosszú éjszakáinkra gondolok. Pedig már itt van az éj, csak mi nem vettük észre, hogy a kémény tetején kidugta borzas fejét a füst; ujból itt van az éj s csak mi nem vettük észre, hogy kiváncsi rózsabimbók nyiltak ki szerelmes nyoszolyánkon.