XII. A Nap! a Nap!

A Nap! a Nap! – Nézd, emeli már nagyságos homlokát s bizseregve dobban meg az öreg hegyek vas-szive… Lármás zivatarok után láthatatlan sipokban ujjong a csönd és harmatos örömtől borzong a fenyves zöld élete. Talán a tegnapi villámok fénye fürösztött: szemeid éles villanya lelkemig fénylik. Szemedben: szememben: ragyog a reggel. Szép tarka gombák bújnak elő, – játékszereim; sercegő fényben ázik a fagyöngy s a kavicsokkal-szines patakokban látni, amint kék függönyeit becsüngeti az ég. Óh, kedvesem, itt egy vagyok veled! Nemcsak veled: boldog tenyészés, ártatlan erdő és egyszerü élet vagyok én: acélos levegő, isteni Kert és isteni Kertész; a bükkfa hosszú moha-szakálla, kövek, feketeszemű virágok, a nap tüze: ez vagyok én: erdő vagyok én, vér és csira, élet: mi lenne nélkülem az Isten? Mi lenne nélkülem e ragyogás: Mi lenne a földalatti harangok döbbent zokogása? s a hajnali boldog cinege-dal? – Óh, csak az én szivem dobog a fényben, lobog a szélben, izgató fűszerekkel mennyei zenévé szőve a színtelen földi zajt! Mert nincs öröm, mi nem az enyém, mert bánat sincs, mi nem én vagyok; A nyár lobogó aranyligetein át, vagy mikor az őszi eső dideregve nedves ujjakkal a lombokon átnyúl: távoli dombok olvatag éneke én vagyok: láthatatlan hangok a visszhangok kara: mert hang vagyok én, visszhang vagyok én: magam visszhangja, rugalmas szinek kacagása, szemed szine, zápor, fény és árnyék: Te vagyok én! A föld! Nem ember! Erdő! – Az én szemeimből csókolod szemembe a napot, a csöndet, a vért s a vidám mogyoróbokrokat.