XI. Amint felfelé jöttünk

Amint felfelé jöttünk, céltalanul csatangolva a barna erdei ösvényen, zengett a nap és gyémántokat szikrázott a sercegő homok; okosszemü fekete rigók ugráltak a tavalyi avarban, mig körülöttünk láthatatlan szapora csákányok csattogtak a négyszögletes gránitkockákon. Egyszer rikitó fatáblák ugrottak elénk, szemünkbe tolva roppant plakátjaikat, majd ujra egészen vad és magányos utakra csalt egy gyöngyszemü szitakötő; a kilátóról kék, zöld, piros, fekete és arany foltokat ittak fel szomjas szemeink: megszépült a világ és jól esett a szinek friss lüktetése. Apró virágcsengettyüket, zsályát, méhfüvet és kankalint szedtünk, – zengett a nap, gyémántokat szikrázott a homokos ösvény – szótlanul néztük a köveken lihegő aranyzöld gyikokat és megcsodáltuk az utilaput, melyen csavaros csiga csuszkált… S mikor végre fölértünk a csúcsra, ahol kis korcsma előtt vadgesztenyelugasban vidám turisták üritgették a habzó söröspoharakat: mennydörgő katonazenét dobott felénk a szél, s mi elmerengve néztük, hogy kapaszkodik lassan-lassan utánunk a hegyoldalon a fáradt, vén fogaskerekű.