X. Mondják, hogy szép

Mondják, hogy szép, és én semmit se mondok, mondják, hogy égő bronzhaja a hajnal, hogy csillagokat hordoz nagy szemében s hogy büszke és dacos és rá se nézne oly csúnya, fekete fiúra, mint én. Ő csak kacag mind-erre, és irígyen lesik ajkát és álla furcsa ívét és nem tudják, hogy tegnap engem csókolt és, hogyha hallgat, nem tudják, hogy ő most arra gondol, hogy tegnap hullt a harmat s ránk hullt a harmat: ő reá meg én rám, s hogy tegnap – látva boldog heverésünk – még a rigók is mind megrészegültek s közel röpülve a májusi lomb közt eszeveszett szerelmi dalba kezdtek.