IX. Virágok közt hevertünk

Virágok közt hevertünk… Nemcsak arcod, – egész tested lelkembe sugarazta belső fényét s szelíd jóságodat mely úgy betöltötte – delejes áram – az esti rétet, hogy minden virág s minden fű hozzád hajlott: Nap felé. Először szótlanúl csodáltuk az isten homlokán szálló fellegek szenvedélyes vörössét, majd – mikor elhallgattak a lombok énekes lakosai – melled fölé hajolva egyszerre boldog rettegés derengett át szivemen, mert míg az alkonyat lobogása koszorúzta fejed: karodból a Föld vére folyt karomba s a buja Flóra csókolt csókjaidban.