VIII. A fák kezei

A fák kezei égbe kulcsolódtak s minden tárgy kezdte már felölteni éjszakai alakját… Ritkuló lombok alatt jártunk és észrevettem: másként szeretjük egymást, mint ahogy tavasszal megfogadtuk. Ujjaid tegnap remegve kérték kezemet és ma ijedten futottak előlem. Ájult izgalom zengett szemeimből, mely – megzavarva ítéletemet – az éjszakát emlékeimmel össze- kuszálta értelmetlenül… Csak annyit tudok, hogy eddig-nem-érzett örömmel szívtam ajkaid fenyőillatát s hogy míg világító szemed felütve rámhajoltál: testvéri csókod égő arany kardokat mártott ereimbe.