VI. Napfényből szőttem
Napfényből szőttem neked koszorút. De én magam |
szomorú maradtam. Szomorú sípokon |
játszottam minden este. És kövér moha- |
ágyamon rólad álmodoztam. – A kövi |
pacsirta keltett föl, korán; s a harmatos |
hegyoldalon indúlva minden nap egész |
odáig fölkúsztam, hol a sasok kusza |
ágakból összehordott fészkei körűl |
meredő szirtekről lefut a görgeteg |
vízvájta medre. Ott megállva, egymagam, |
elnézegettem a bárányokat, amint |
fehér foltokban ereszkedtek lefelé |
a völgynek… Szomorú dalom hiába szállt |
feléd s az idegen ködű partok felé: |
úgy vágytam én is hozzád, mint az öregek |
meséiben a hű Penelopé után |
vágyott tengervíz-mosta földeink dicső |
királya, híres Odysseus király. |
|
|