IV. Először fecskék, később denevérek

Először fecskék, később denevérek hasogatták az estét; a hegy is elfüggönyözte arcát és a nádas eldajkálta a síró szeleket. Jött a sötétség… Reszkető keze megtapogatta kunyhóm falait, nagy árnyakat bontott ki és bemászott udvaromra a kerítésen át. Ott megpihent; aztán anyagtalan testével óvatosan eltakarta az ablakokat, a kereszteket, s – hogy megmérgezze csillogó vizét – vén kutunkba is leereszkedett… – Már félni kezdtem; de a hegytetőkön előgurúlt a Hold… S ím: a halott- fehér fényben fekete bivalyok ballagtak át a szétfolyó mezőkön.