III. Nézd csak, testvér

Nézd csak, testvér, –: csillag gyúl a füvek közt, eleven csillag! nézd a glóriában szeretkező sok szentjánosbogárkát!… Úgy látszik, meglepett megint az éj… Ide hallom, hogy döng a parti visszhang: tátott torokkal sikoltozva dobják az öngyilkos hullámok a csuszóssá sulykolt kövekre fáradt testüket. Távoli csengés: foszlányokra tépte a barna szél az estharang imáját… a gesztenyefák bóbitái egyre sápadnak… szabálytalan vonalakban hajlong az ernyős bodza és a hárs sűrűsödő rétegekben lehelli érzékeinkbe-ájúlt lelke mézét… Menjünk talán, menjünk mi is; – kövessük a jóságos teheneket s a súlyos- léptű bikát, mely leghátúl halad, időnként komoran megrázva ringó nehéz szarvát és nagy, sötét heréit.