II. Szokatlanúl nyugalmas

Szokatlanúl nyugalmas most a reggel; az úton csak vigyázva járhatunk, mert a hajnali eső arany csigákat vert le a fákról. Tisztább vonalakban sorakoznak szemünk elé a dombok és – azt hiszem – mikor visszalehelli a langyos föld a hajnal puha könnyét: oly eleven szinek lobognak, oly szent dallal úsznak lelkünkön át a tárgyak, hogy e fényre-ébredt csodálatosság előtt az Ember kínja szertefoszlik s nem is magunkat, nem idegeinket érezzük zsongani: oly mély gyönyörré sűrűsödik az élet, hogy ilyenkor hajam az erdő ruganyos hajával összefolyik, karom ölelve nő a kék láthatárba, mellem eke vérzi, hangom a szél harangja s az örök Nap kacag elragadtatott szemeimben.