I. Bottal s öreg kutyámmal

Bottal s öreg kutyámmal indúltam hazúlról. Dalolva mentem és torkom nem únta még az országút fáradságos énekét. – Tudod, hogy a Nap barátja voltam? Ő itatta zengő hajnali rétek illatát dalomba; aztán kezét fejemre téve csordultig betöltött a szeretet egyszerű mozdulataival… Minden kanyarnál új tárgyak s dolgok merűltek elő s fehér mértföldkövek világitottak egyenlő távolokból. Majd, lombos hegyek közt, még szebb s színesebb lett a sokalaku élet. A Nap barátja voltam; ő kisért el estig, s mikor már fölhalmozódtak az éj csodái s fölöttem feketén gondolkozott az erdő –: csókkal búcsúzott tőlem. – Óvatos morajjal tapogatózott lefelé a víz s a pontyok aludtak a tavakban. Én is elpihentem s a föld s a fű íze szivárgott ereimbe. Fenyegető szemek lapúltak a bokorban és mégse féltem, mert tudtam: a hű komondor – beakasztva szemét az állandó sötétbe – őrt áll előrenyújtott nyakkal s tárt fülekkel.