I. Bottal s öreg kutyámmal
| Bottal s öreg kutyámmal indúltam hazúlról. |
| Dalolva mentem és torkom nem únta még az |
| országút fáradságos énekét. – Tudod, hogy |
| a Nap barátja voltam? Ő itatta zengő |
| hajnali rétek illatát dalomba; aztán |
| kezét fejemre téve csordultig betöltött |
| a szeretet egyszerű mozdulataival… |
| Minden kanyarnál új tárgyak s dolgok merűltek |
| elő s fehér mértföldkövek világitottak |
| egyenlő távolokból. Majd, lombos hegyek közt, |
| még szebb s színesebb lett a sokalaku élet. |
| A Nap barátja voltam; ő kisért el estig, |
| s mikor már fölhalmozódtak az éj csodái |
| s fölöttem feketén gondolkozott az erdő –: |
| csókkal búcsúzott tőlem. – Óvatos morajjal |
| tapogatózott lefelé a víz s a pontyok |
| aludtak a tavakban. Én is elpihentem |
| s a föld s a fű íze szivárgott ereimbe. |
| Fenyegető szemek lapúltak a bokorban |
| és mégse féltem, mert tudtam: a hű komondor |
| – beakasztva szemét az állandó sötétbe – |
| őrt áll előrenyújtott nyakkal s tárt fülekkel. |
|
II. Szokatlanúl nyugalmas
| Szokatlanúl nyugalmas most a reggel; |
| az úton csak vigyázva járhatunk, mert |
| a hajnali eső arany csigákat |
| vert le a fákról. Tisztább vonalakban |
| sorakoznak szemünk elé a dombok |
| és – azt hiszem – mikor visszalehelli |
| a langyos föld a hajnal puha könnyét: |
| oly eleven szinek lobognak, oly szent |
| dallal úsznak lelkünkön át a tárgyak, |
| hogy e fényre-ébredt csodálatosság |
| előtt az Ember kínja szertefoszlik |
| s nem is magunkat, nem idegeinket |
| érezzük zsongani: oly mély gyönyörré |
| sűrűsödik az élet, hogy ilyenkor |
| hajam az erdő ruganyos hajával |
| összefolyik, karom ölelve nő a |
| kék láthatárba, mellem eke vérzi, |
| hangom a szél harangja s az örök Nap |
| kacag elragadtatott szemeimben. |
|
III. Nézd csak, testvér
| Nézd csak, testvér, –: csillag gyúl a füvek közt, |
| eleven csillag! nézd a glóriában |
| szeretkező sok szentjánosbogárkát!… |
| Úgy látszik, meglepett megint az éj… |
| Ide hallom, hogy döng a parti visszhang: |
| tátott torokkal sikoltozva dobják |
| az öngyilkos hullámok a csuszóssá |
| sulykolt kövekre fáradt testüket. |
| Távoli csengés: foszlányokra tépte |
| a barna szél az estharang imáját… |
| a gesztenyefák bóbitái egyre |
| sápadnak… szabálytalan vonalakban |
| hajlong az ernyős bodza és a hárs |
| sűrűsödő rétegekben lehelli |
| érzékeinkbe-ájúlt lelke mézét… |
| Menjünk talán, menjünk mi is; – kövessük |
| a jóságos teheneket s a súlyos- |
| léptű bikát, mely leghátúl halad, |
| időnként komoran megrázva ringó |
| nehéz szarvát és nagy, sötét heréit. |
|
IV. Először fecskék, később denevérek
| Először fecskék, később denevérek |
| hasogatták az estét; a hegy is |
| elfüggönyözte arcát és a nádas |
| eldajkálta a síró szeleket. |
| Jött a sötétség… Reszkető keze |
| megtapogatta kunyhóm falait, |
| nagy árnyakat bontott ki és bemászott |
| udvaromra a kerítésen át. |
| Ott megpihent; aztán anyagtalan |
| testével óvatosan eltakarta |
| az ablakokat, a kereszteket, |
| s – hogy megmérgezze csillogó vizét – |
| vén kutunkba is leereszkedett… |
| – Már félni kezdtem; de a hegytetőkön |
| előgurúlt a Hold… S ím: a halott- |
| fehér fényben fekete bivalyok |
| ballagtak át a szétfolyó mezőkön. |
|
V. Testvérkém, fáj
| Testvérkém, fáj hogy egyedűl vagyok, |
| fáj a nappal ezer ugráló szine; |
|
| fáj, hogy annyian megszólítanak, |
| de azért senki se simogatná meg homlokomat. |
|
| Gyöngédebb vagyok én az almafavirágnál |
| és a lehelletnyi holdfénynél is szelidebb. |
|
| Fehér galambok alszanak álmaimban: |
| nem szabad fölébrednem, hogy fel ne riasszam őket! |
|
| Ha felriadnának, meglátnák, mily gonosz vagyok, |
| milyen irigy és hazug és civakodó. |
|
| Ezért kell mindig csöndben maradnom, akkor is |
| ha ijedt harangokat dobál be a szél az ablakomon. |
|
| és szavaim halottan hullanak lábaimhoz. |
|
| és a szomszéd fa se hallja meg könnyeimet… |
|
|
VI. Napfényből szőttem
| Napfényből szőttem neked koszorút. De én magam |
| szomorú maradtam. Szomorú sípokon |
| játszottam minden este. És kövér moha- |
| ágyamon rólad álmodoztam. – A kövi |
| pacsirta keltett föl, korán; s a harmatos |
| hegyoldalon indúlva minden nap egész |
| odáig fölkúsztam, hol a sasok kusza |
| ágakból összehordott fészkei körűl |
| meredő szirtekről lefut a görgeteg |
| vízvájta medre. Ott megállva, egymagam, |
| elnézegettem a bárányokat, amint |
| fehér foltokban ereszkedtek lefelé |
| a völgynek… Szomorú dalom hiába szállt |
| feléd s az idegen ködű partok felé: |
| úgy vágytam én is hozzád, mint az öregek |
| meséiben a hű Penelopé után |
| vágyott tengervíz-mosta földeink dicső |
| királya, híres Odysseus király. |
|
VII. Már hatodik napja
| Már hatodik napja, hogy gyermekem visszatért; |
| kék tengerekről, arany szigetekről tért vissza gyermekem. |
|
| A szatinhullámos ég volt az a tenger; |
| arany szigetek a szikrázó csillagok; – az ég a tenger. |
|
| Ma is oly szép és fiatal, mint amikor messzehajózott, |
| pedig húsznál is több tavasz múlt el azóta, hogy elhajózott. |
|
| Húsznál is több nyár koszorúi hervadtak el azóta; |
| húsznál is többször kivirúltak azóta a sírok koszorúi. |
|
| Arany szigetekről tért vissza gyermekem, |
| már hatodik napja, – és még nem mertem megölelni. |
|
| Kék tengerekről tért vissza gyermekem; |
| hajában hét arany csillagot hozott nekem. |
|
|
VIII. A fák kezei
| A fák kezei égbe kulcsolódtak |
| s minden tárgy kezdte már felölteni |
| éjszakai alakját… Ritkuló |
| lombok alatt jártunk és észrevettem: |
| másként szeretjük egymást, mint ahogy |
| tavasszal megfogadtuk. Ujjaid |
| tegnap remegve kérték kezemet |
| és ma ijedten futottak előlem. |
| Ájult izgalom zengett szemeimből, |
| mely – megzavarva ítéletemet – |
| az éjszakát emlékeimmel össze- |
| kuszálta értelmetlenül… Csak annyit |
| tudok, hogy eddig-nem-érzett örömmel |
| szívtam ajkaid fenyőillatát |
| s hogy míg világító szemed felütve |
| rámhajoltál: testvéri csókod égő |
| arany kardokat mártott ereimbe. |
|
IX. Virágok közt hevertünk
| Virágok közt hevertünk… Nemcsak arcod, – |
| egész tested lelkembe sugarazta |
| belső fényét s szelíd jóságodat |
| mely úgy betöltötte – delejes áram – |
| az esti rétet, hogy minden virág |
| s minden fű hozzád hajlott: Nap felé. |
| Először szótlanúl csodáltuk az |
| isten homlokán szálló fellegek |
| szenvedélyes vörössét, majd – mikor |
| elhallgattak a lombok énekes |
| lakosai – melled fölé hajolva |
| egyszerre boldog rettegés derengett |
| át szivemen, mert míg az alkonyat |
| lobogása koszorúzta fejed: |
| karodból a Föld vére folyt karomba |
| s a buja Flóra csókolt csókjaidban. |
|
X. Mondják, hogy szép
| Mondják, hogy szép, és én semmit se mondok, |
| mondják, hogy égő bronzhaja a hajnal, |
| hogy csillagokat hordoz nagy szemében |
| s hogy büszke és dacos és rá se nézne |
| oly csúnya, fekete fiúra, mint én. |
| Ő csak kacag mind-erre, és irígyen |
| lesik ajkát és álla furcsa ívét |
| és nem tudják, hogy tegnap engem csókolt |
| és, hogyha hallgat, nem tudják, hogy ő most |
| arra gondol, hogy tegnap hullt a harmat |
| s ránk hullt a harmat: ő reá meg én rám, |
| s hogy tegnap – látva boldog heverésünk – |
| még a rigók is mind megrészegültek |
| s közel röpülve a májusi lomb közt |
| eszeveszett szerelmi dalba kezdtek. |
|
XI. Amint felfelé jöttünk
| Amint felfelé jöttünk, céltalanul csatangolva a barna erdei ösvényen, |
| zengett a nap és gyémántokat szikrázott a sercegő homok; |
| okosszemü fekete rigók ugráltak a tavalyi avarban, mig körülöttünk |
| láthatatlan szapora csákányok csattogtak a négyszögletes gránitkockákon. |
|
| Egyszer rikitó fatáblák ugrottak elénk, szemünkbe tolva roppant plakátjaikat, |
| majd ujra egészen vad és magányos utakra csalt egy gyöngyszemü szitakötő; |
| a kilátóról kék, zöld, piros, fekete és arany foltokat ittak fel szomjas szemeink: |
| megszépült a világ és jól esett a szinek friss lüktetése. |
|
| Apró virágcsengettyüket, zsályát, méhfüvet és kankalint szedtünk, |
| – zengett a nap, gyémántokat szikrázott a homokos ösvény – |
| szótlanul néztük a köveken lihegő aranyzöld gyikokat |
| és megcsodáltuk az utilaput, melyen csavaros csiga csuszkált… |
|
| S mikor végre fölértünk a csúcsra, ahol kis korcsma előtt vadgesztenyelugasban |
| vidám turisták üritgették a habzó söröspoharakat: |
| mennydörgő katonazenét dobott felénk a szél, s mi elmerengve néztük, |
| hogy kapaszkodik lassan-lassan utánunk a hegyoldalon a fáradt, vén fogaskerekű. |
|
|
XII. A Nap! a Nap!
| – Nézd, emeli már nagyságos homlokát |
| s bizseregve dobban meg az öreg hegyek vas-szive… Lármás |
| zivatarok után láthatatlan sipokban ujjong a csönd |
| és harmatos örömtől borzong a fenyves zöld élete. |
|
| Talán a tegnapi villámok fénye fürösztött: szemeid éles villanya |
| lelkemig fénylik. Szemedben: szememben: ragyog a reggel. |
| Szép tarka gombák bújnak elő, – játékszereim; sercegő fényben ázik a fagyöngy |
| s a kavicsokkal-szines patakokban látni, amint kék függönyeit becsüngeti az ég. |
|
| Óh, kedvesem, itt egy vagyok veled! Nemcsak veled: boldog tenyészés, |
| ártatlan erdő és egyszerü élet vagyok én: acélos levegő, isteni Kert és isteni Kertész; |
| a bükkfa hosszú moha-szakálla, kövek, feketeszemű virágok, a nap tüze: ez vagyok én: |
| erdő vagyok én, vér és csira, élet: mi lenne nélkülem az Isten? |
|
| Mi lenne nélkülem e ragyogás: Mi lenne a földalatti |
| harangok döbbent zokogása? s a hajnali boldog cinege-dal? |
| – Óh, csak az én szivem dobog a fényben, lobog a szélben, izgató |
| fűszerekkel mennyei zenévé szőve a színtelen földi zajt! |
|
| Mert nincs öröm, mi nem az enyém, mert bánat sincs, mi nem én vagyok; |
| A nyár lobogó aranyligetein át, vagy mikor az őszi eső dideregve |
| nedves ujjakkal a lombokon átnyúl: távoli dombok olvatag |
| éneke én vagyok: láthatatlan hangok a visszhangok kara: |
|
| mert hang vagyok én, visszhang vagyok én: magam visszhangja, rugalmas |
| szinek kacagása, szemed szine, zápor, fény és árnyék: Te vagyok én! |
| A föld! Nem ember! Erdő! – Az én szemeimből csókolod szemembe |
| a napot, a csöndet, a vért s a vidám mogyoróbokrokat. |
|
|
XIII. Sötét szavak vázába
| Sötét szavak vázába ragyogó |
| értelmet öntött ez a szerelem, |
| mely szivemben s agyamban csiraként |
| kilombosodva önző húsomat |
| testvéreddé alázatositotta. |
| Azóta minden jót és igazat |
| kettősen érzek, – hang-visszhang-zene |
| kapcsol kettőnket eggyé – és a nem-hitt |
| szavak nagy céltalansága után |
| a megértés napfénye homlokom. |
|
XIV. Sötétedik
| Sötétedik… Láthatatlan tücskök ültek ki kunyhónk elé |
| és elhallgattak a távol zuhogó fejszék. |
|
| Ma az utak is összebújnak az erdő bozontos mellén |
| és lélegzetét visszafojtva hallgatózik a meztelen levegő. |
|
| Érzed az esti virágok izgató simogatását? |
| (Most lehellik lelkünkbe illatos testüket a rétek.) |
|
| Kezünkben a szerelem édessége csókolózik, |
| mikor ujjaink véletlenűl összeölelkeznek |
|
| s minden tagom külön megrészegűl, |
| ha hosszú-hosszú éjszakáinkra gondolok. |
|
| Pedig már itt van az éj, csak mi nem vettük észre, |
| hogy a kémény tetején kidugta borzas fejét a füst; |
|
| ujból itt van az éj s csak mi nem vettük észre, |
| hogy kiváncsi rózsabimbók nyiltak ki szerelmes nyoszolyánkon. |
|
|
XV. Tavaszba öltöztél
| Tavaszba öltöztél s hogy éjszakáim |
| érzéketlen és gondolattalan |
| ürességét kitöltse, – lobogó |
| hajad a friss Napba fölzuhogott |
| és kebleid hullámzó tüze úgy |
| átsajogtatta életem halott |
| országában a dombok és hegyek |
| dermedt husát, hogy már személytelenné |
| nőttél lelkemben: koldus szemeim |
| csak szégyenkezve s értelmetlenűl |
| nézik emberen-túli távolokban |
| nagy szemeid alázatos hitét. |
|
XVI. Pilláim alatt összetört az álom
| Pilláim alatt összetört az álom |
| s – szeretlek? nem szeretlek? – nem tudom már. |
| Túlontúl bennem élsz, eleven álom, |
| s szerelmedet elbírni nem tudom már. |
|
| Gyűlölködve kiáltom: Idegen kéz, |
| eressz! ne vezesd útam! megtagadlak! |
| – Mégis, te formálsz ujjá, idegen kéz, |
| s mindig erősebb vagy, ha megtagadlak. |
|
| Nem tudom, mi történt… Talán az isten |
| játszik velem s te vagy a fény szemében. |
| Ha eldoblak: megjelenik az isten |
| s nehéz harag hömpölyög nap-szemében. |
|
|
XVII. Szebb vagy a szép tavaszi napoknál is
| Szebb vagy a szép tavaszi napoknál is, de szavaid, barátom, |
| hidegek, mint a vas, és még az éjszakáknál is ijesztőbbek. |
|
| Minden este megölellek álmaimban, – te nem is tudsz róla. |
| Nem is tudod, mennyire szeretem okos szemeidet. |
|
| Azt szeretem benned, amit nem akarsz nekem adni, |
| szeretem tiszta szemeidet és lelked sötét hárfáit, |
|
| mert az örök szomorúság nyugalma sötétlik bennük, |
| mikor a Megismerhetetlen ajtait nyitogatod előttem. |
|
| Régóta enyém vagy. A Hegyen is te beszéltél velem. |
| Sokáig elvesztettelek, azért lettem az örömök özvegye én is. |
|
| Most újra tiéd vagyok. Hallak. Rád figyelek, de még csak félve és kissé tartózkodóan, |
| mint a virág, mely a februári nap simogatására nem mer egészen kinyílni. |
|
|
XVIII. Elcsalta a dalok anyja
| Elcsalta a dalok anyja, a Föld, |
| és a dalok apja, a Pásztor; |
| elcsalták, messze, s azóta szivemben |
| bánat visszhangja sikoltoz. |
| Elvitték ifjú vágyai, mert |
| nem tudja még, hogy az ifjuság |
| hideg karddá veri a férfi. |
| eltakarta előlem a tenger |
| csillagokat, már látta Itónia |
| már látta s az ídai lankán |
| s hallotta a szépszarvú tehenek |
| elvitték, messze; s azóta szememben |
| szétporlik a nap tüze, hangos |
| szivemben éj és érthetetlen |
| bánatok visszhangja bujkál. |
|
XIX. Elmentél, s megnémúlt a föld
| Elmentél, s megnémúlt a föld. Halott erdők |
| mélyébe tűnt az eddig oly vidám visszhang |
| s ott szótlanúl zokogva nem figyelt többé |
| hivó szavamra, nem akarta napfényes |
| örömmel visszamondani neved, melyre |
| tegnap még együtt s boldogan tanítgattuk. |
| A délután biztató zöldje elsápadt, |
| a friss vadrózsa összecsukta bimbóit, |
| az ibolyák szemében árva könny égett: |
| kedvem veled szállt és a mozdulatlanság |
| dermedezett szivemben. A kilátó vén |
| kövein álltam, a korlát előtt, honnan |
| falunk fölött legtovább lehetett látni |
| már messze ringó kis hajód vitorláit. |
| Engem is elvittél? – oly léttelen vártam, |
| míg meg nem érkezett az estharangszó!… Majd |
| az éj hullatni kezdte harmatát; súlyos |
| csillagok ültek pillámra. A hajlongó |
| fák közt éjfélig megmaradt a csönd, és sírt. |
|
XX. Sok sanda bűnöm
| Sok sanda bűnöm a halálba láncol, |
| sok hiú bölcseség, sok balga ok; |
|
| kunyhóm fölött az ősz fényálma táncol |
| barátaim a fák s a farkasok; |
|
| az útak, melyek innen szertefolynak, |
| erdőmön túl az égre fölhajolnak |
|
| és minden álom, óra, cserje, kő |
| előttem boldog szimbólumba nő, |
|
| melynek fényébe szőve éjszakám |
| istent szivembe lopja a magány. |
|
|
XXI. Minden megingott
| Minden megingott, mikor az utolsó |
| napon csók nélkül elhagytál: üres |
| szalma lett kezeimben a kalász |
| és a hegyeken értelmetlenűl |
| sikoltott végig a szél, mely barátom |
| volt eddig… Nem termékeny hallgatás: |
| némaság kötöz a tétlen időbe. |
| Nincs semmi kedvem egyedűl csodálni |
| a várakozásteljes alkonyat |
| mozdulatlan szépségét s nem tudom |
| lesz-e erőm kínomat emberek |
| helyett az isteneknek elbeszélni. |
|
XXII. Kinokkal és kinokra szült anyám
| Kinokkal és kinokra szült anyám, |
| de mondd, barátom, ér-e valamit |
| egyik napból másikba halva lassan |
| megérni s észrevétlen elrohadni? |
| Valamikor büszkén hittem: Talán |
| használni, talán ártani fogok, – |
| ma már látom: a sápasztó idő |
| tul-gyorsan arcomra öregedett |
| s elkoptatta szemeim erejét. |
| Homlokom lelket hordozott, de most |
| – por-szülte hus-, csont- s ideggép – irígylem |
| testvéremet, ki visszahullt a föld |
| sötét gyomrába, és tanácstalanná |
| zsibbadt undorral nézem magamat, mert |
| – mert mondd, barátom, ér-e valamit |
| egyik napból másikba halva lassan |
| megérni s észrevétlen elrohadni? |
|
XXIII. Aranybarázdás ég
| Aranybarázdás ég s te, a világ |
| bástyáiról lenéző Helios, |
| mondjátok meg, kihez forduljak? Óh, |
| van-e, ki céltalan bánatomat |
| elcsöndesíti?… Úgy fáj most a friss |
| hajnali szél gondtalansága és |
| Engem gúnyol e szikrázó derű: |
| talán megtudta, hogy csúf és gonosz |
| bűneim szennye egész belevénült, |
| belesötétedett lelkembe, – hisz |
| iszonyattal és undorodva dob |
| félre magától, aki csak megismer. |
| Óh jaj, hová fussak az emberek |
| fürkész szemeitől, s ha megzavar |
| a mások mosolya s kétségbeejt |
| az önmagának elég anyaföld |
| egyenletes nyugalma –: jaj, hová |
| meneküljek e gyönyörű tavasz |
| megfoghatatlan szépsége elől?! |
|
XXIV. Nem futni
| Nem futni, – szép lassan kimenni |
| az időből, folytatni, napra-nap, |
| a lassú meghalást; igen, csak ez |
| jutott nekem, mert én tudom, – (sokan |
| tudják) – hogy az életben akadály |
| a lélek és a szellem. Gyötrelem |
| az öntudatra-ébredés: sehol |
| se lát célt, melyben hinni érdemes. |
| Ha nyújtózhatnék, öntudatlanúl, |
| a fodros füveken vagy ha paraszt |
| ekék nyomát követném s egyszerű |
| emberek közt pihennék, amikor |
| zsongó méhkas a májusi akác |
| s a föld szívéig ledobog a Nap |
| fullasztó gyönyöre, – csak sejtve és |
| nem tudva: a világban mennyi Szép |
| lakik, – óh nem illetnék ajkamat |
| a céltalanság fájó szavai |
| és nem érezném, hogy fölösleges |
| vagyok magamnak is. A köznapi |
| robot nehéz, de megnyugtat. Nekem |
| üres a lélek s a test alacsony: soha |
| nem fogok igazán örülni, mert |
| antik romok s modern igéretek |
| között a beteg századok fölé |
| szivárványhidat építve szavam |
| hitetlenség szava s gondolatom |
| a halál csiráival születik. |
|
XXV. Halottakkal bevetett utakon
| Halottakkal bevetett utakon |
| járok… köröttem idegenszerű |
| vázak libegnek… jobbról őrület, |
| balról a kétely szédítő sötétje |
| huz-vonz zuhanni és a tragikus |
| csöndbe időnként belebőgnek a |
| halál alaktalan barlangjai… |
| – Halottakkal bevetett utakon |
| járok, s tudom, hogy nemsokára ott |
| heverek én is: rosszindulatú |
| istenek elrontott játékszere! |
|
XXVI. Sokszor bizony csüggedni látlak
| Sokszor bizony csüggedni látlak és |
| veled csüggedek én is sorsomon. |
| Bennünk lakik a kétely s levegőbe- |
| porló percekké őrli napjainkat, |
| mert ha, a multba látva, sejtjük is, |
| hogy évezredek szellemei járnak |
| kísérteni agyunkba, – sohase |
| bízunk eléggé a jövőben. Szomorú |
| zsibbadás ez a sors, de legalább |
| tudjuk: nem éltünk egész céltalan |
| s nem járunk úgy, mint a gőgös fa-isten, |
| kit télre feltüzelnek: örökös |
| kételyünk írja szemeinkbe: „Első |
| tudás: tudni, hogy gyengék, – második: |
| tudni, hogy mégis hasznosak vagyunk.” |
|
XXVII. Miután kitagadtak
| Miután kitagadtak, miután gonosz |
| szavak s szemek fúródtak át a levegőn |
| felém, s a hiúság engem is majd megölt: |
| a növekedő nappal együtt, a bitang |
| tervek s a léhaság elől, kiszöktem a |
| munkás Halál terített asztalaihoz, |
| a temetőbe. Nem meghalni – (óh, talán |
| van még, és lesz is fiatal erőm, magas |
| céljaimat követni!) – nem meghalni, csak |
| komolyságot tanulni s megszeretni a |
| multban s jövőben legnemesebb Senecát. |
| Már jártam itt, tíz évvel ezelőtt, – szelíd |
| s ügyetlen kisfiú. – Gyümölcse bíboros |
| csöppjeit így hullatta akkor is szegény |
| nagyapám sírjára a meggyfa… Falusi |
| kövér szelek dagasztották a lombokat |
| s – emlékszem – vén kutyánk lelkes szemeiben |
| ilyenkor titkos szigorúság ragyogott… |
| Most harmatos a hajnal és zsibonganak |
| húsomban az erek; duzzadó friss öröm |
| a friss világ; darazsak arany pontjai |
| szikráznak virágról-virágra. Az örök |
| s ártatlanúl buja természet kap belém: |
| Légy jó, élj és örülj! – biztat az anyaföld, |
| A hír a csontoké! – suttog a tört kereszt; |
| és mint tíz évvel ezelőtt, bennem ma is |
| régi és új világok lelke működik, |
| mert az élet arcának ráncai mögött |
| én tegnap láttam már a holnapit. |
|
XXVIII. Ősz van
| Ősz van, a régi, a tavalyi ősz |
| s e furcsa ősz mindenben megzavart. |
| Tetszik nekem. Szétnézek, látom, érzem: |
| sokaktól és sokban különbözöm |
| s most nem tudom, hol végzem útamat. |
| Nem értem a világot, – azt hiszem, |
| nincs célja; …miért is volna? – És ami |
| értelmet magam képzelek belé: |
| nem értelem, csak szokott tévedés lesz. |
| Legjobb, ha, – nem törődve semmivel – |
| gyermeki biztonsággal követem |
| dajkám s tanítóm: ösztönöm szavát. |
| Ősz van megint… A jókedvű rigók |
| torkából még az augusztus rikoltoz |
| s itt-ott nagy lepkék villognak, – de engem |
| hív már a születés s az elmulás |
| tavasszal víg és ősszel szomorú |
| anyja, a föld, kinek titkaihoz |
| nem ér el ember kutató keze. |
| Ősz van… A szél könnyelmű suttogása |
| ős legendákra tanítja az erdő |
| figyelmes bokrait s évszázadok |
| óta köztünk kisértő szellemek |
| fájdalmát-örömét mesélgeti… |
| Ősz van… Az évek szele hordja az |
| egymás-fölötti rétegekben alvó |
| sirokra a feledést s a közönyt… |
| Fáradhatatlan felhők görgetik |
| az égen lomha lavináikat… |
| Párás a fény… Szárazabb zajjal csúsznak |
| egymás fölött a tó hullámai… |
| Ősz van… Sötét barlangja hüvöséből |
| előjött már a szakállas szatír |
| s a napsütötte pannón dombokon |
| – barátként mellém heveredve – némán |
| hallgatja az öregedő napok |
| lombzörgető, fáradt lépéseit. |
|
XXIX. Szomorú testvéreim
| Szomorú testvéreim, emberek, |
| ős Róma száműzött gyermekei, |
| – ne várjatok föltámadást s reményt! |
| Vonúljatok pogány barlangjaink |
| mélyébe, koszorús ormok közé, |
| megőrizni a régi, üldözött |
| s átkozzátok a zsoldos Stilicont, |
| ki, a Caeser szavára, elfogott |
| barátainkat leölette… Itt |
| sárkányfogak helyett a butaság |
| magvaiból kikelt nép most az úr; |
| most a bozótban kard és tőr leselg, |
| most veszett farkasok tanyáznak a |
| faluk alatt és partjaik között |
| vonaglanak a megréműlt folyók. |
| Nunc ad bella trahor… Keserü szél |
| döngeti az ég rothadt kapuit, |
| hegyek ülnek atyáink sírjain, |
| embergyümölcsös erdők sikolyát |
| kifáradt visszhangok hömpölygetik |
| szivemre s hullák verdesik a vén |
| hidakba szétdorongolt fejüket. |
| Minden hiába… Nem löki a sors |
| jövőbe a multat és a jelent; |
| hiába lelketek hervadt hite |
| s a szemetekből síró gyűlölet. |
| Gyöngék vagyunk és földünk hasztalan |
| próbálja törni zordon kapcsait; |
| meghalt a nagy Pán, a világ fölé |
| felnőttek az őrület árnyai |
| és a diadalmas kereszt fölött |
| nagy hullámokat ver az éjszaka. – |
| Nunc ad bella trahor… Tanácsomat |
| fogadjátok meg és e levelet |
| égessétek el az oltár tüzén |
| s ne feledjétek el Rutiliust. |
| Mire szavam hozzátok érkezik: |
| piszkos szerzetesek és a zsidó |
| isten zörgő katonái között |
| én már Gallia útjait rovom. |
|
XXX. Oly súlyos felhők
| Oly súlyos felhők ülnek az egen, |
| hogy csak a gyermek ártatlan szeme |
| lát föl a csillagokig. Nem a szótlan- |
| feszülő dac köti le ajkainkat, |
| – a hitetlenség, a fáradt közöny! |
| Árnyak, a némaság fegyencei |
| vagyunk; s nézzétek csak, barátaim, |
| arcunk mennyire álarc!… Tétován |
| lengünk a szélben, szélkakasnak is |
| elromlott, lelketlen vasdarabok. |
|
| Jön s megy az idő: megint ránk öregszik |
| egy ujabb év, az undor s szégyen éve. |
| Mi lesz az uj? Uj undor, újra szégyen. |
| Beláttuk: remény és reménytelenség, |
| jó s rossz itt egyformán felesleges. |
| Óh, a remény már útált unalom: |
| annyiszor megcsalt, hogy magunk szeretnők |
| agyontaposni, – úgyis hasztalan |
| rágja lelkünkben pondró-útjait. |
|
| Óh, a remény is… Nem volt az remény, |
| csak kényszerű önámitás: Vele |
| akartuk menteni a megmaradt |
| semmit a cifra, úri rothadástól. |
| Van még remény; ott kint! – De azok is |
| kik letépték: visszasírják hazájuk |
| láncát s úgy szónokolnak, mint a pap, ki |
| alacsony hasznot húzva istenéből |
| minden szavát üres szivekbe szórja. |
|
| Néha bitang szelek kószálnak, a |
| fáknak távoli híreket mesélve: |
| Haragos tornyokat dobál a tenger, |
| Csikorognak a hegyek s északon |
| újból csalóka szivárványt ragyogtat |
| a vörös sarló és a kalapács. |
| – Senki se figyel szavukra… Ha jön még |
| valaha tisztulás: a Föld, az áldott |
| Anyaföld indúl meg, s harca a Béke |
| szent harca lesz s ez a harc lesz a végső! |
|
| De addig? Addig rothadunk tovább az |
| az időt-csúfoló, megőrült időben. |
| És meglehet hogy egykor igazunk lesz |
| és meglehet hogy nem lesz igazunk; |
| s az is lehet hogy sohasem kerűl |
| sor igazunkat bizonyítani, |
| hisz minden késik… késik… Alszanak |
| az elcsigázott testek és mezők |
| s már megszokták: a tegnap iszonyú |
| nyomora iszonyúbb holnapra döbben. |
|
| Nemrég kíváncsi éjek s feledékeny |
| nappalok hallották panaszainkat; |
| ma már szomorú pillánk meg se rebben, |
| oly arcátlan-egyszerűen esik meg, |
| mit hihetetlennek hittünk… A legjobb |
| semmit se várni… Csak dolgozzanak |
| a fekete fejszék: a porba hullt |
| tagokból vér nem dől, nem is szivárog, – |
| vér, melyről azt hitték valamikor, hogy |
| boldog jövendők biztos záloga. |
|
| Súlyos felhők űlik meg az eget |
| és csak a gyermek ártatlan szeme |
| lát csillagot… Körülöttünk a bátrabb |
| börtönbe-láncoltat testvére őrzi: |
| vasbilincset a testvér vasszurony… |
| A sápadt csüggedés fegyencei |
| vagyunk és tétován lengve a szélben |
| tudjuk hogy itt minden fölösleges |
| s meghallani se merjük a varázs- |
| szót: Elromlott minden; kezdjétek újra! |
|
|
XXXI. A templomokban sercegve lobbantak ki
| A templomokban sercegve lobbantak ki a fáklyák |
| s az Istennő szobra magától összeomlott; |
| mikor kiléptünk a kongó, megriadt uccákra, |
| véresre gyúlt vitorlák szánkáztak az egen. |
|
| A kaszárnyákban sikoltoztak a kürtök; |
| a halkereskedők ijedten rakosgattak nyitott bódéikban; |
| a fórumon iszonyú robajjal dőlt össze a Hallgatás Tornya |
| s mire megjött az éj: felforrtak a kutak vizei. |
|
| Ezen az éjszakán történt, hogy a csörömpölő légiók alatt leszakadt az Arno-híd; |
| ketreceikben bömböltek a cirkuszi oroszlánok, |
| mialatt messze Erynnisek és Vaskigyók őrjöngtek a zengő ormokon |
| s forró szelek birkóztak a megtorpadt mezők felett. |
|
| Egyszerre felhőkig harsant a Tűz s az imbolygó vörösségben |
| kőzápor döngölte le a visszhangzó erdőket; |
| köröskörül tanácstalanul nyargaltak a fekete folyamok |
| és félelmükben megrepedtek a tavak tükrei. |
|
|
XXXII. Bizony, barátom, hasztalan
| Bizony, barátom, hasztalan volt minden. Az örök |
| hegyek türelmes homlokán megint tavaszi díszt |
| öltött az erdő. Istenek szerszáma, szócsöve |
| voltunk mi eddig. S látod? –: belemarnak újra már |
| a duzzadó talajba az ekék szent fogai; |
| kolompos ökreit napos dombokra tereli |
| az izmos hajcsár; kalmár nép zsibong az útakon: |
| kiirthatatlan nő az ember és a kis virág. |
| Érzed, mily idegen nekünk a föld? Az égi hang |
| elnémúlt és bennünk is néma már a kürt, |
| az isten kürtje: elvesztettük a hiú csatát. |
| Szemünkbe hullt a napfény s összetört; nem érdekel |
| már semmi, semmi… Nem baj! Én is azt hittem: csak én |
|
jelentek, én vagyok az érték. Jőjj ma még velem, |
| jőjj, látogassuk meg a változatlan istenek |
| oltárait s hallgassuk, hogy dobog föl a mezők |
| munkás szivében a csirázó öntudat. Ne hidd, |
| hogy elveszett az igazi csata: talán az égi hang |
| csak uj és jobb fegyvereket parancsol gyengülő |
| kezünkbe. Jőjj, és holnaptól kezdve legyünk mi is |
| egyszerű emberek, mint ott azok, akik a friss |
| venyigét kötözik s kiket Ananké ujja véd. |
|
XXXIII. Komoly s nehéz szavaid
| Komoly s nehéz szavaid úgy világitottak |
| mint Kalchedon topáza ujjadon. – Azóta |
| más hitre tértem. E kevély öntudatosság, |
| e pontos, ésszel-épített élet – (te mondtad |
| a büszke szót) – gyöngébbnek bizonyúlt a földi |
| öntudatlan csiráknál. És a föld csirái |
| napfényre törtek bennem. Ez a fény kicsattog |
| örömeimből: friss kalászok, rétek, erdők |
| nőnek szememben; a bozontos tölgyek izmát |
| karomba loptam; hangomat barlangok öble |
| hömpölygeti Attika sziklás partjain túl. |
| Nem maradok veled; patás kentaurokhoz |
| indulok a vadonba s a mezei nők víg |
| lakában este cimboráimmal a tűznél |
| leheveredve telt tömlők és duda mellett |
| dalolok nekik, én, kacagó Dionysos! |
|
XXXIV. Torzonborz fekete állat
| Torzonborz fekete állat, iszonyú karokkal, iszonyú fekete medve-karokkal, |
| fetrengtem a jajgató füvön s szaggattam a tölgyek menekülő gyökereit; |
| aludtam, mint bányában a kő, aludtam, mint vasban a mágnes, |
| aludtam, mint bennetek a Rémület. |
|
| Jobb volt, barátaim, jobb, igazán, jobb volt a testnek örülni, |
| testemnek örülni, ezer testemnek, medve-öntudattalan; |
| már únom a lelket, a finom s ravasz észt, – jobb volna kergetni messzire-döngő |
| szeleket a lusta mezőkön, |
|
| és zengeni, mint a vízesés, és szállani, mint a golyó száll, |
| meredek sziklák között zuhogni s száguldó harsonákkal a csöndből |
| kitépni a láncravert visszhangokat… – Óh nyomorultak, |
| tudnátok csak mennyire megvetlek mind titeket! |
|
| Megvetlek, én: igaz Ember, megvetlek, én: igaz Állat, |
| torzonborz fekete állat, ki éhes fogakkal, iszonyú fekete medve-karokkal |
| hempergek a porban, a fényben s szeretem a földet, az isteni testet: |
| Millió villám csatázza értem s velem a Szent Csatát |
| s millió mennydörgés ujjong szavaimból: Győzelem! |
|
|
XXXV. Barátaim, ti fák
| Barátaim, ti fák és nemes erdők, |
| sorstalan érés szenvedélytelen |
| gyermekei, kik mozdulatlanul |
| s rejtett szemekkel vizsgáljátok a |
| sűrűitekben járó idegent, |
| a féreg-embert, – óh fogadjatok |
| testvéretekké engem is!… Nekem |
| nem kell a durva tények szögletes |
| zaja: nagyobb, tárgytalan szeretet |
| zenéje bennem örök szivetek |
| kényszerű csöndje, mert nem közönyös |
| szemmel nézem a forgó évszakok |
| mindig különböző és mégis-egy, |
| örökre névtelen szépségeit. |
| Én ismertem a ti nyelveteket; |
| előző életemben én is azt |
| beszéltem, és ha elfeledem is –: |
| tudom, hol a föld jós köldöke és |
| nagy hallgatása ma is ismerős. |
| Közétek vágyom, – óh fogadjatok |
| testvéretekké: aki menekül |
| innen, csak jobb s más életet keres. |
| Nem gyáva a halott, csak tudja, hogy |
| minden fűszál értelmes intelem |
| s arasznyi létnél jobb a gyors halál; |
| tudja: köztetek lesz élete tisztább |
| mint a való és valóbb mint az álom. |
|
XXXVI. A halhatatlan istenek
| A halhatatlan istenek törvénye int: |
| – Vond vissza minden átkodat, mert millió |
| út indul el s mind mihozzánk vezet. Öleld |
| magadhoz a világot, mint az egy-napos |
| piciny virág magába öleli piciny |
| karjaival a dagadó eget. Ne várd |
| hogy minden sikerül; de nagyot és sokat |
| elérsz, csak élj parancsaim szerint! Ne félj, |
| ha ellenséged is a korcs, hazug s hamis, |
| ha rád mondják is, hogy lélektelen, mikor |
| a testben dícsérsz lelket, lényeget, s nem a |
| vértelen, gyökértelen látszatot! Tiéd |
| a parttalan jövendő, és vezéreid |
| maradnak a mindenütt egyformán nemes |
| Helios s a mindenkori álarc mögött |
| értelmükben változhatatlan Ideák. |
| Légy hű isteneidhez, s rád mosolyg arany |
| szemével – s egy kicsinyt csillagajkával is – |
| a szivárványtrónú, magas Urania! |
|
XXXVII. Örök tavasz
| Örök tavasz és te, örök tavaszban |
| dobogó föld, örök szerelmesem, |
| – előttetek ledobom emberi |
| álarcomat s magamba sülyedő |
| lélekkel, talán léttelen, de boldog |
| nyugalmatok életnél több s nagyobb |
| fenségébe temetkezem… Feloldom |
| testem e roppant álom küszöbén: |
| csontjaimat záporok könnye mossa |
| fehér kövekké, húsomból kövér |
| hangyák zsibongnak elő, hangom esti |
| tücskök dalában őrzi bánatom |
| s örök lelkem, e rémülettelen |
| belső szélcsönd, örök időkön át |
| forgatja örök álmain keresztűl |
| az istenség mágikus tereit. |
|
XXXVIII. Félek, atyám
| Félek, atyám, – úgy sírnak a harangok! |
| fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!… |
| Ne félj, fiam, – téged hívnak a harangok, |
| te vagy a tűkör, te vagy az árny is, a fény is. |
|
| Félek, atyám, – megtörtem a szeretetben |
| és éhes tengerekbe ejtem a kardot!… |
| Ne félj, fiam, – megtartalak a szeretetben |
| s az én karommal emeled égig azt a kardot. |
|
| Mit ér az ember, mit ér a könny meg a bánat, |
| mit ér törékeny szavam az őrült viharban?… |
| Ne félj, fiam, – az a könny, az a kín, az a bánat |
| téged tisztít kacagó mennyé a viharban! |
|
|
|