Érzelmes románc

melyet a szerző egy régi kertben 1921 őszén dudolászott,
amikor nagyon öregnek hitte magát és mindenkit.
A kert, ez volt az a kert… Itt
ültünk a sok őszi bokor közt;
Itt éltem, itt „lebegtem”
a „mennyország és a pokol” közt.
Szép voltál, fürge diáklány
s én félénk, nagy fiu voltam;
csókoltam volna, ha kéred,
lábad nyomát is a porban.
Szegény fiu, gyáva, ügyetlen
s csúnya, – ruhája lompos…
Csúfoltak: Jó latinista,
és „hajára nézve” bozontos!
Bozontos és bolondos…
– Nem baj, emléknek ez is szép!
Vagy úgyis elég, ami százszor
jobban fájt… És ma az is szép…
Sétáltunk és tanultunk,
„átvettük” a másnapi leckét.
Neked ez volt jó, nekem az, hogy
veled tölthettem az estét.
Veled együtt, este: nékem
az örömből ennyi jutott csak.
(Otthon? – apám veszekedni
és anyuka sírni tudott csak.)
Tárgyalgattuk, komoly arccal,
hogy lehet-e valaki „boldog”?
Aztán csönd lett; s a fán egy
kakuk nagyokat rikoltott.
Kakuk! Kakuk! – Ki látta?
– Elhúzódtál: Ide látnak!…
Piros volt, vérpiros volt
remegő rózsája a szádnak.
A rózsa, – „ah” – az a rózsa
enyém volt azon az estén.
Elsápadt hirtelen arcod
s szemeidben is a gyerekes fény.
Szép voltál, úri diáklány
s én félénk, nagy fiu voltam;
Koldus-fiú – s azon az estén
remegő melledre hajoltam.
Szerettél? Nem. Sohse mondtad.
Szamárság, tévedés volt.
– Mindegy: akármi, nekem csak
újfajta szenvedés volt.
Szép voltál, úri diáklány
s én csúnya szegény fiu voltam;
csókoltam volna, ha kéred,
lábad nyomát is a porban.
Nem kérted… Így okosabb volt…
Elváltunk: Jó szerencsét!
– Futnak, nyargalnak az évek
s most máskép töltjük az estét.
Mindent elmondtam… (A kertben
szél zörg a sok őszi bokor közt)…
– Ne felejtsd, hogy itt „lebegtem”
miattad a „menny s a pokol” közt!
 

(Az Est Hármaskönyve, 1924)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]